T vitamin

A civilizált társadalom alapja
-------------------------------

Az előző írásomban az ember működőképességének minőségeit próbáltam osztályozni. Ezt most kiterjesztem csoportos, közösségi szintre.

A közösség is lehet túlélésre fókuszálva, vagy az ösztönök azonnali kielégítésén felülemelkedve szabályokat, közös nyelvet, vallást, művészetet, gazdasági szervezetet hoz létre.
Az ember társasági lény. A teljes önállóság lelkileg nem kiegyensúlyozott, gazdasági szempontból luxus. Az elvonulás pedig abszolút szélsőség.

Az együttélés viszont kompromisszumokkal jár. A kompromisszumok elsősorban olyan alapelvek, amelyek biztosítják a közös együttműködés feltételeit és meghatározzák azokat az irányvonalakat, amelyek kívánatosak a közösség számára.

A tartós és működő együttélés abszolút minimum pontjai:

létfenntartás,
munkaképesség,
konfliktuskezelési elvek,
a társadalomban elfoglalt szerepek tisztázása,
erőforrások és tulajdon elosztása,
szaporodás képességének megőrzése.

Ezt a minimum szintet neveztem az egyén szintjén túlélésnek. A társadalom túlélése azonban nem organikus alapokon nyugszik, hanem a szervezeti stabilitás és kiszámíthatóság a mértékadója. Az enni és aludni dimenzió helyett itt a rend fenntartása és a külső destabilizáló erők semlegesítése az elsődleges. A rendszer elsődlegesen nem az egyén hogyanlétére, hanem a stabilitás fenntartására van optimalizálva.

Amikor a rend stabil, akkor beszélhetünk önfenntartó rendszerről. A szervezeti felépítés kiegyensúlyozott, megjelenik a lehetőség a visszatöltődésre, a regenerációra.
Az emberek bár a túlélés és a kapcsolódás miatt szerveződnek, további értelme az, hogy az anyagi menedzsment elhalványul és az embereknek kapacitása lesz az értékteremtésre.

A fejlődés akkor lesz biztosított, ha a középszerű munka- és tudásmegosztás helyett széles körben megjelenik a specializálódás. Nem kell minden embernek mindenhez értenie. Sőt, a mindent valahogy, vagy éppenhogy elv meggátol abban, hogy valóban kiemelkedő szülessen. Egy téma mélységeit kiismerhetem, majd ennek a gyümölcsét elcserélhetem mással azonos értékben.

Összegezve: a civilizált társadalom a közös túlélés rendezett formája, amely a nyers ösztönök és vágyak mögött jelenlévő energiát közös mederbe tereli. Ez a kiszámíthatóság teret nyit az egymásra épülő értékteremtésre, fejlődésre és kibontakozásra. Így a stabilitás válik a rendszer által leginkább védett értékké.

A civilizált társadalom vajon jobb embereket termel ki, vagy csak kényelmesebbé teszi az életet?

A túlélésen túl kezdődik az élet
------------------------------------

Az élet egy bizonyos szemszögből nézve játszótér, ahol végtelen lehetőség adott. Viszont feladat is van: a túlélés. Ez a belépő minimum. Ennek a minimumnak a teljesítéséhez segít hozzá egy program, az ösztön, hogy játékba szálljunk és ott is maradjunk. A minimum szinten ez a játék nem öröm, hanem kötelesség. Az ösztönön túl ott a valódi kihívás, hogy ezt a szintet meghaladjuk.

Az újszülöttet a szülők lassan, játék útján avatják be az életbe. A túlélés kiszervezése a szülőknek a gyermek számára biztonságot és szabad kapacitást biztosít. A felnőtté válás során folyamatosan a mi kezünkbe kerül az irányítás, a felelősség pedig kizárólagos lesz.

A belépési minimum megugrása még nem túl szórakoztató. Itt a figyelem beszűkült és a túlélésre koncentrált. Nincs tér, szabad kapacitás az élet egyéb spektrumait felfedezni. Ezt a felfedezést próbálom felosztani különböző működési szintekre.

Túlélés

�Itt a szabályok kőbe vannak vésve. Kötelezettségek vannak, énidő alig, a döntések rövidtávúak. Az ember letudja a kötelezőt, közben halogat, szűkül, feszül. Egy jókívánság sem véletlenül hangzik így: „Kitartást!”. Ezen a szinten az illető valójában a fulladás ellen küzd. Ennek ára gyakran gyors testi leépülés, érzelmi bezáródás, sz*****is zavar, és az a belső élmény, hogy az élet már nem lehetőség, hanem teher.

Önfenntartás

�Itt már nem az az egyetlen cél, hogy ne süllyedjek el, hanem az is, hogy valahogy egyben tartsam magam. Megjelenik a keret, a rendszer, a fenntarthatóság igénye. Az ember működik, helytáll, elvégzi, amit kell. A belső mondata nagyjából ennyi: „Megvagyok”. Ez több, mint a puszta túlélés, de még kevés a valódi megújuláshoz. Ha nincs tudatosság, a rutinból könnyen mókuskerék lesz. Olyan ez, mint egyhelyben lebegni a víz felszínén: nem süllyedek el, de még nem is haladok igazán.

Regeneráció

�Itt jelenik meg először a megengedés. A felismerés, hogy lehetne jobb is, és nem kell mindig erősnek lenni. A figyelem már nem csak kifelé és a teendőkre irányul, hanem arra is, mire lenne szüksége a rendszeremnek a helyreálláshoz. Séta, csend, érintés, alvás, higiénia, pihenés, lassítás. Itt kezd épülni újra a belső erő. A veszélye, hogy az ember túl sokáig időzik benne, és a regeneráció passzív várakozássá válik. De még így is ez az a szint, ahol először lesz könnyebb a levegővétel.

Önfejlesztés

�Ez már elmozdulás a muszájból a választás felé. Nem csak fenntartani akarom magam, hanem alakítani is. Több rugalmasságot, több kapacitást, jobb mintákat keresek. Elkezd érdekelni, mitől menne jobban. Belép a tanulás, az új próbák, a hibázás vállalása. Itt már nem csak lebegni akarok, hanem ráérezni a hullámokra. A veszélye az, hogy a fejlődésből identitás lesz, és az ember elkezd egyetlen igazságot gyártani magának.

Kreativitás és kiteljesedés

�Ez az a szint, ahol a cselekvés már nem csak hasznos, hanem eleven is. Megjelenik a játékosság, az önazonos megnyilvánulás, a szépségre való érzékenység, az alkotás öröme. Itt már nem csak azért teszek valamit, mert kell, hanem mert akarom. Nem csak fejlődni akarok, hanem játszani is. Ez a szabadabb áramlás állapota. A veszélye, hogy kontroll nélkül káoszba csúszik. De ha van hozzá tartás és keret, akkor itt válik az élet többé puszta működésnél.

Megosztás

Amikor valamiből több van, mint szükséges, akkor megérkezhet az igény, hogy a kapacitást inkább másba fektessük, vagy pedig ezt a többletet megosszuk másokkal. A saját megértésem és tapasztalatom akkor nyer valódi értelmet, ha ezt másokkal is megoszthatom. Számomra a testemmel való kapcsolat ilyen. Rendkívül sokat kaptam abból, hogy figyelni kezdtem rá, dolgoztam vele, és fokozatosan egyre jobb viszonyba kerültem vele. Lehet, hogy ami nekem segített, az más számára is érték lehet.

A fentebb részletezett szintezésem valójában a motiváció és az élni akarás leképzése. Az egyik legnagyobb felismerésem az volt, hogy kizárólagosan nem arra érdemes helyezni a hangsúlyt, hogy minél többre legyek képes. Bármilyen kiemelkedő teljesítmény elhalványul, ha utána kiégve a sebeimet nyalogatom élethosszig. A maximum mellett legalább olyan fontos megnézni, hogy mire vagyok képes, amikor padlót fogok és a minimumon vagyok. Egy rossz napomon mindent elengedek, vagy megmarad bennem a tartás.

Három pillér dinamikája. Szélsőségektől az egyensúlyig.

---------------------------------------

Mindig vonzódtam a szélsőségekhez. Rejtett kincseket keresgélni, feszegetni a határokat izgalmas. Fura emberekkel találkozom, aztán megütöm magam, vagy megunom és továbbállok. Ennek képviselete, megélése folyamatos harc az elemekkel. Amikor valamire nagyon igent mondok, akkor sok mindenre nemet kell mondani. Ez hosszabb távon kimerítő. Bölcs döntés lehet mérsékelni a felvett pozíciót és kiegyenlíteni az erőket. Sokat tanultam így. Ha tudom hol a határ egy bizonyos irányban, akkor ügyesebben és magabiztosabban fogok egyensúlyozni a továbbiakban. Mondhatni fejlődök.

Számtalan alkalommal felrúgtam, otthagytam dolgokat az életemben, mert jött egy érzés és tudtam, hogy most ezt kell csinálnom. A biztonság számomra nem fontos. Szerintem leginkább nem azért, mert nem félek, hanem mert van bennem egy töretlen meggyőződés, hogy a belső hangom jó irányba fog vezérelni. Az intuícióra, érzésekre való hagyatkozás női minőség. A férfi minőség ezzel szemben logikus, és tárgyilagos. A fizikai túlélés igen/nem döntéseken alapul. Férfiból túlélem, nőből pedig megélem az életet. Ahogy lehet kimért és feszes, úgy spontán és áramló is.

Minden szerveződésnek van egy egyensúlyi állapota. Az ettől való elmozdulás felébreszti a kiegyensúlyozó erőket. Az emberi test szerveződésének vizsgálata előtt továbbra is a nagyobb képre fókuszálok. Most a korábban említett hármas egyensúlyát fogom megvizsgálni. Ezt a hármast tekintem a társadalom három alappillérének.

Szeretet

Amikor az egész felbomlott több részre, akkor az egyének között formálisan megszakadt a kapcsolat. Az elkülönülés képzete miatt a szeretet figyelmen kívül lehet hagyni, vagy ideig óráig megfeledkezni róla. A szeretetet nem választom. Állandó és tagadhatatlan összetartó erő.

A szeretet az, amit könnyen lehet idealizálni. A szeretet túlsúlya a leginstabilabb az anyagi életben. Rövid ideig lehet felemelő, viszont ez egy lágy káosz.

A túltolt óvás, védelem, megfoszt a fejlődés lehetőségétől és a felelősségvállalás gyengül. Hosszabb távon önfelszámoló és az agresszívebb személyek fognak érvényesülni. Az erőszak relativizálódik, megbomlik az elszámoltathatóság. A szeretet, mint legfensőbb igazság éltetése zsákutca az ember számára.

Rend

A közös irányba rendeződéshez struktúra, szabályok, elvek kellenek. A rend biztonságot, kiszámíthatóságot, kijelölt utat biztosít. Ez a közös nevező az, ami azonnali megoldásokat ad a felmerülő helyzetekre. Ezek a megoldások biztosítják, hogy az életenergia a teremtés, a kreatív önmegvalósulás szolgálatába állhasson.

A szeretettel ellentétben a rendet hajlamosak az emberek démonizálni. Az egyén felelősségének kiszervezése által az Én elszámoltatása helyett az üzemeltetés hibáztatása jelenik meg.

A rend túlsúlya esetén a vezérlés merev, a visszacsatolás elenyészik. Jellemzően a feszültséget halmozza, mintsem felszámolja az okokat. A rend megingása minden körülmények között kerülendő. Így az alkalmazkodás helyett a problémákra az erősebb kontroll a válasz. “Törvényes, tehát igazam van”.

Igazságosság

Bármit is akarok, a megvalósításhoz életenergia kell. Nem tudok mindent egyedül megteremteni. Szükségem van mások energiájára. Ez csak akkor fog működni, ha mások is akarnak valamit tőlem. Ez nem fog maradéktalanul összejönni. Lesz akinek a legkevésbé sem.

Az igazságosság üdvözlendő. A probléma ott van, hogy nincs egyezményes igazság. Minden ember valós, vagy vélt szükségleteinek kielégítése túlkompenzáláshoz, áldozati hierarchiához, végeredményben a teljesítmény, a fejlődés visszaeséséhez vezet.
Térjünk vissza a földre. Senkit nem hagyjunk az út szélén. Legalábbis addig, amíg senki nem figyel.

Az igazságosság egy újabb izgalmas témát nyit meg. Ez a civilizációs minimum elv. Ezzel fogom folytatni.

Szoktam merengeni az élet nagy dolgain. Igyekszem azért nem túlzásba vinni. Ez az egyik ok, amiért írok. Miután leírtam, magam mögött hagyom.

Hiába vannak céljaim, azokat többféle irányból lehet megközelíteni. A saját érdekem, vágyaim, túlélésem van az első helyen, ezért elég egyértelmű merre van az arra. Viszont a keretet a társadalom és a természet adja. Az alaposság kedvéért beszélni kell erről a keretről. A keret szabályrendszerének vizsgálata segít a döntéshozatalban.

Az embereknek a túlélésért, no meg persze a szeretetért együtt kell mozogniuk. Közös alapokat raknak le, vagy elpusztítják egymást.
Amikor az egyének sokaságának cselekedetei meghatározóan az Én érdekeit követve alakulnak, könnyen megjelenhet a káosz. Ezzel ellentétben, amikor megvannak a közös alapok és normák, akkor rendezettség alakul ki. A rendet a felszín alatt működő energiák és az anyagban jelenlévő állapot közti túl nagy vákuum bontja meg. Ez az út az ismeretlen, a káosz felé. Amikor egy magasabb szintű rendezettség a végeredménye, akkor mondhatni megéri a kockázat. Viszont hatalmas áldozat, amikor az energiának nincsen célja.

Amikor az egyén, vagy egyének sokaságának vágyai, érdekei, végeredményben cselekedetei lényegében nem változnak, akkor a káoszt követő rend minősége érdemben nem változik. Amennyiben a felszínen mégis eltér a korábbiaktól, az eredő probléma és végkimenetel közel azonos.

A társadalom rendjét mindig a domináns igények fogják meghatározni. Ezért önmagában a vezetés cserélgetése az egyén felelősségének kiszervezése, a bosszú és elégedetlenség pillanatnyi csillapítása. Az élet minőségének változtatásában a kulcs az egyén változása.
Várni a megmentőt, hívni egy szuperhőst, éltetni Robin Hoodot egy általam romantikus vágyálomnak hívott jelenség része.

Az egyén és így a társadalom egyik közös értékvállalása a fejlődés. Fejlődés csakis rendezett körülmények között képzelhető el. Az elért eredmények stabilizálása és fenntartása komoly energiát és figyelmet igényel. Amennyiben két rendezett állapot közötti káosz elvisz mindent, akkor sajnos elölről kell kezdeni. Ezt az egyén felismeri és úgy dönt, hogy a saját érdekeinek azonnali és feltétel nélküli kielégítését feláldozza. Így alakulhatott ki a civilizáció.
A hitrendszerekkel és ideákkal szemben a civilizáció nem szünteti és nem tagadja meg a vágyakat, ösztönöket, érdekeket. Közös mederbe tereli őket.

A civilizáció szabályozott együttélés. A nyers erőt felváltja a szabályok és eljárások rendszere. A civilizáció célja az üzemeltetés. Közösséget vállaltunk, néha hangosan szeretjük egymást.💙
Jelen esetben a civilizáció alappillérjeinek a rendet, az igazságosságot és a szeretetet tekintem. Ezzel fogom folytatni.

Öngondoskodás
----------------

“…Mi történik azzal, aki magát szereti? Felcímkézik és megbélyegzik…”

Az öngondoskodással zártam az első írásomat. Rendkívül izgalmas és üdítő téma számomra. Hogyha elképzelném azt, hogy egy könyv formájában sikerülhet minden gondolatomat kiírni a fejemből, ez lenne a végszó. Tortára a tejszínhab: Öngondoskodás, önszeretet. Kész, vége.

Kapcsolatba kerülni saját lényünkkel a testünkön keresztül. Érinteni másokat és saját magunkat. Hallgatni a belső hangra, hogy legközelebb még hangosabban és tisztábban szóljon hozzánk. Mozdulni vele és amikor eljött az ideje, elcsendesülni.

Az út eleje melós volt. Bevallom gyermekként a mosakodás és a fogmosás ellen is lázadtam. Elvárás volt hogyan, meddig és mikor kell ezt tennem. Lehetőség szerint próbáltam megúszni. Mi ez, ha nem egy küldetés? Később elfogadtam, ez kötelesség. Jobban járok, ha alkalmazkodom.

Most már mást mondanék. Tisztelem és becsülöm a testem, szeretem magamat és kapcsolódok hozzá. Nem azért foglalkozok vele, mert ez az elvárás. Gondoskodom róla, mert a magam részeként tekintek rá.

A társadalom nyomást helyez ránk, hogy másokat “szeressünk”. Szolgáljuk ki igényeiket, álljunk rendelkezésre. Mi történik azzal, aki magát szereti? Felcímkézik és megbélyegzik.

Az általános viszony az Én és a test között funkcionális. A test egy eszköz, amit az Én használ. Senki nem kérdezi meg mit szeretne Állandóan enni kér, néha meg is kell locsolni. Ha elromlik, mehet a szerelőhöz, ha súrlódik lehet kenegetni. Ha felsír, helyre kell tenni. Egy bogyó pedig mindig jól jön.

Igazából a kutyával jobban bánik az ember, nem?

Testtartásfejlesztés. Foglalkozzak e vele? Az általános válaszom rá az, hogy fölösleges.
--------------------

"...Ki vágyik egy élettel teli, felszabadult testre? Senki, egészen addig amíg ez nem segíti hozzá egy valós célja eléréséhez..."

Mindenki hallott már róla, karnyújtásnyira van, mégsem érdekel senkit. Évek óta foglalkozom a testemmel. Idővel felmerült bennem a kérdés: valóban az-e a cél, amit kezdetben annak gondoltam? Mit is csinálok valójában, amikor testtartás fejlesztésről beszélek?

Amikor a testtartást vizsgáljuk, több szempontrendszer létezik. A nulladik szintről indulva azt vizsgálom, van-e egyáltalán igény arra, hogy valami jó vagy jobb legyen. Van erre szükség? Arra jutottam, hogy igen is, meg nem is.

Az élet leglényegibb építőköve az energia. Az energia mögé helyezett figyelem minőséget ad, a szándék pedig irányt. Amikor a kettő jelen van, az élet létezővé válik. A figyelem minősége megteremti az anyagot, a szándék iránya pedig rendezi és formát ad neki.

Amikor a létezésben a figyelem állandó és végtelen, abban az esetben az idő nem értelmezhető. Az idő alapja az elmúlás, nem pedig a változás. Ez a gondolat a test öregedését is más alapokra helyezheti. Karcos állítás, de védhető.

Vissza a lényegre, lássuk.

Az ember figyelme vezérelt. Ezt hívom vágynak. Nem tudatos, rendelkezik vele. A vágynak szándékkal tudunk irányt adni. Ebben az esetben az anyag, test változni fog. Az elmozdulás iránya az a minőség, amire a vágy figyel. Hétköznapi nyelven ezt a vonzás törvényeként azonosítják. Ez később lesz érdekes. Arról fogok írni, hogy milyen hatással van a figyelem és megélt élmény a testre a meglátásom szerint.

Akárhogy is legyen, az élet alapját több hitrendszer próbálta már meg leírni. A létezés legfőbb jellemzője viszont univerzális. Ahogy a víz formája, neve, rendeltetése is változik, úgy az emberi test is. Ahogy a víz egyszer folyó, csapvíz, vér, eső, vagy akár jég formájában leledzik évezredekig. Úgy a test is felvehet különböző formákat. Az élet ettől függetlenül megy tovább: akár használjuk a testet, akár feladjuk, akár alkalmazkodik, akár összeomlik és bedőlünk vele az árokba. A létezés nem áll meg.

Összefoglalva a szempontrendszerem nulladik szintjén van forma és az változik. A testemre vetítve ez azt jelenti, hogy megszületek, változok, majd meghalok és visszakerülök oda, ahonnan jöttem. Több spirituális tanító - különösen a szélsőségesek - azt mondja: nem ide tartozol, a tested csak kaptad. A feladatod, hogy elszakadj az anyagtól. A vágyad, az ellenséged. Ezt alapul véve az ellenségem: az, ami minőséget adva az energiának formálja a testem. Ezzel nem tudok azonosulni. A vágy elfojtására reagál a test. Ebből a felismerésből építkezve érkeztem vissza a testemhez. Ez is egy jó téma.

Menjünk tovább.

A nulladik szintről az első szintre az ember vágya által léphetünk. Az ember vágyakozik, amit szándékba fordít. De az első szinten nem az egyén van előtérben. Többen vagyunk játékban. A játékban résztvevők összessége civilizációként működik.

A civilizáció szándéka funkcionális és nem túl bonyolult. Az első és legfontosabb, hogy az egyén képes legyen dolgozni. Ezután az utódnemzés és a kapcsolódás képessége következik. Az utóbbi kettőt a különböző társadalmak eltérő módon kezelhetik. Amíg ez a három szempont teljesül, a test állapota nem mérvadó. Itt a testtartás csupán rendeltetésszerű alkalmasság.

A második szinten, megérkezve az Én, az egyén szintjére kezd értelmet nyerni a kérdés. Kijelentettem, hogy a figyelmem és életeseményeim formálják a testemet. Akkor miért nem foglalkozunk alapból a testtartással? Mert a test formálása nem cél, hanem elsősorban következmény. A cél meghatározója pedig nem más, mint a vágy. Ki vágyik egy élettel teli, felszabadult testre? Senki, egészen addig amíg ez nem segíti hozzá egy valós célja eléréséhez. Így válik az öngondoskodás felelősséggé.