Wellsound

A CSONTJAINK NEM SZILÁRD ANYAGOK. PIEZOELEKTROMOS KRISTÁLYOK, AMELYEK MINDEN MOZGÁSUNK SORÁN ÁRAMOT TERMELNEK.

Azt tanították nekünk, hogy a csontvázunk egy élettelen váz. Kalciumváz. Az izmaink számára szolgáló hordozó. Ez az anatómia legnagyobb hazugsága.
A csontjaink élnek. Több idegvégződést tartalmaznak, mint a bőrünk. A testünkben minden vörösvérsejtet ők termelnek – másodpercenként 2 milliót. A kalciumunk 99%-át, a foszforunk 85%-át és a magnéziumunk 60%-át tárolják. A csontvázunk nem szerkezeti támasz. Hanem egy kémiai gyár és egy áramfejlesztő.
1957-ben... a japán ortopéd sebész, Dr. Iwao Yasuda felfedezte, hogy amikor az emberi csontot összenyomják vagy meghajlítják... mérhető elektromos feszültséget termel. Ezt piezoelektromos hatásnak nevezte. Ugyanez az elv működik a kvarcórákban... a mikrofonokban... és a szonártechnológiában. Csontjaink szó szerint kristályok, amelyek a mechanikai terhelést elektromossággá alakítják át.
Ez NEM metafora. Ez fizika.
Amikor járunk... minden lépés elektromos töltést generál a csontjainkban. Ez a töltés jelzi az osteoblastoknak – a csontépítő sejteknek –, hogy pontosan ott rakjanak le új ásványi anyagot, ahol a terhelés jelentkezett. Ezért veszítik az űrhajósok havonta 1-2%-át csontsűrűségüknek az űrben. Nincs gravitáció. Nincs összenyomás. Nincs piezoelektromos jel. Nincs újjáépülés.
Dr. Robert O. Becker az 1960-as években bizonyította, hogy ez az elektromos jel irányítja az összes csontgyógyulást. Mikroáramokat alkalmazott a nem gyógyuló törésekre, és figyelte, ahogy regenerálódnak azok a csontok, amelyekről az orvosok már lemondtak. Munkája eredményeként születtek meg az FDA által jóváhagyott csontnövekedés-stimulátorok, amelyeket ma a kórházakban használnak – olyan eszközök, amelyek specifikus elektromos frekvenciákat alkalmaznak a csontjavulás akár 300%-os felgyorsítására.
De itt van, amit soha nem hoztak összefüggésbe számunkra: ha a csontjaink mozgásból áramot termelnek... és ez az áram szabályozza a csontsűrűséget... akkor a mozgásszegény népesség nem csak rossz kondícióban van. Elektromosan halott. A csontváz leáll a saját helyreállítási jelének generálásával. Az oszteoporózis nem kalciumhiány. Hanem feszültséghiány.
Azt mondták nekünk, hogy szedjünk kalciumtablettákat. Azt kellett volna mondaniuk, hogy a csontjaink olyan akkumulátorok, amelyek csak akkor töltődnek fel, ha mozgunk.
Minden lépésünk nem csupán testmozgás. Hanem elektromosság. A csontvázunk egy élő... lélegző... önfeltöltődő kristálymátrix, amelyet arra terveztek, hogy a földről áramot vezessen át az egész testünkön.
Nem vagyunk olyan gépek, amelyek étellel működnek. Bioelektromos rendszer vagyunk, amely frekvenciával... feszültséggel... és mozgással működik.
És ők gondoskodtak arról, hogy mozdulatlanul üljünk.
A végtelen ISTENI FORRÁS Intelligenciáján belül
Pars Kutay

A tartás, ami nem a bokánál kezdődik

Amikor egy kisgyerek járni tanul, minden lépés egy új világ. A szülők figyelik, vajon biztosan áll-e, jól gördül-e a talpa, nem dől-e be a térde. És ha valami eltér a megszokottól, elindul a nagy cipő-keresés: szupinált, neutrális, barefoot – mindenki mást mond, és közben mindenki csak egy szeletét látja a történetnek.

Pedig a tartás nem a bokánál kezdődik.
A test egy finomra hangolt, összekapcsolt rendszer, ahol minden mindennel összefügg. Néha épp az apró részletek – egy nyitva maradt száj, egy lecsúszott nyelv, egy kissé előrebillent fej – írják át az egész testtérképet.

Sok kisgyermeknél, akiknél enyhébb hipotónia, bizonytalan járás vagy befelé dőlő térd figyelhető meg, a probléma nem a cipőben lakik. A kiváltó ok néha sokkal „fentebb” van: a szájban, a légzésben, a fej tartásában.

Ha a gyermek szájon át lélegzik, a nyelv nem a szájpadláson pihen, hanem elöl vagy lent marad. A fej finoman előrébb kerül, a vállak zártabbak lesznek, a mellkas beszűkül. A légzés felszínessé válik, és a test egyensúlya is elmozdul: a gerinc ívei módosulnak, a medence billen, a láb pedig már nem tud semleges helyzetben dolgozni. Innen indul el az a láthatatlan láncreakció, amit később „bokasüllyedésnek” vagy „pronációnak” neveznek – pedig a test csupán alkalmazkodik.

Ilyenkor a mozgás nem feltétlenül gyenge, inkább szétesettnek tűnik. A gyerek bizonytalanul lép, néha mintha „nem lenne kedve járni”, máskor lazán csoszog – miközben minden mozdulat mögött az idegrendszer és a légzés finom összehangolása dolgozik.

Ezért mondják azok a szakemberek – köztük itthon Baracsy Gabi –, akik holisztikusan látják a testet, hogy a tartás valójában neuromuszkuláris történet. Nem egy boka-probléma, hanem az egész test zenéje: ha egy hangszer hamisan szól, az egész dallam eltolódik.

Otthon is észre lehet venni a jeleket. Amikor a gyerek rajzol, mesét hallgat vagy csak üldögél, vajon zárt-e a szája? Az orrán át vesz-e levegőt, vagy picit nyitva marad a szája? A nyelv hegye a szájpad elején pihen, vagy a fogakon? És amikor alszik, horkol-e, forgolódik-e, vagy csendesen, nyugodtan szuszog?

Ezek apró részleteknek tűnnek, mégis sokat elárulnak: ha a fej előrebillen, a mellkas zárul, a légzés sekélyes, a test megtartó ereje is csökken. A mozgás nem lesz biztos, mert a testlánc feszessége eloszlik, a stabilitás elveszik.

Nem arról van szó, hogy a cipő ne számítana – de nem elég egy „jó cipő”. A mozgásfejlesztés, a megfelelő légzésminta, a nyelv és az orrlégzés tudatosítása együtt hozza vissza az egyensúlyt. A stabil járás nem a talp alatti technológiában rejlik, hanem abban, hogy a test, a nyelv, a légzés és az idegrendszer egyetlen, harmonikus rendszerré tud-e válni.

Ha ezt felismerjük, már nem csak azt látjuk, hogy „kifelé áll a bokája” – hanem azt is, hogy a teste éppen próbálja megtalálni önmagát. És ez az a pillanat, ahol a valódi fejlesztés kezdődik: nem a cipővel, hanem a megértéssel.

Természetesen minden gyermek egyedi, ezért a testtartás és légzés kapcsolatát mindig egyénileg, szakemberrel érdemes feltérképezni.



A kép forrása az internet.

Ha már a méhnél tartunk, akkor lehet, hogy ciki bevallanom, de pár napja egészen ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy a petefészek nincs összenőve a petevezetékkel.
Az elmúlt 50 évben, minden egyes ábra, amit láttam a női szaporodószervekről, úgy nézett ki, mint a bal felső sarokban lévő: ott van középen a méh, annak oldalából jobbra és balra kinyúl két vezeték, ez a petevezeték és annak a végén a kis golyó a petefészek.
Ez az egész egy nagy hazugság!
A valóságban az egész inkább olyan, mint a jobb oldali kép! A petefészkeket nem a vezeték tartja a helyén, hanem két szalag, kicsit lejjebb. A petevezeték végén pedig nem a petefészek van, hanem a fimbria, ami úgy néz ki, mint néhány ujjacska. Amikor a petefészekben megérnek a petesejtek, a tüsző kilövi ezeket a testünkbe, és csak azért nem vándorol messze, mert a fimbriának az a feladata, hogy elkapja és bevezesse a petevezetékbe.
Ez a tény magyarázza, hogy bizonyos esetekben, például a petefészekciszták vagy gyulladások esetén, a petesejt „elvándorolhat”, és az is oka lehet a meddőségnek, ha ez a fimbria nem képes elkapni a petesejteket.
De mondok, egy nagyon menő dolgot. A petevezeték meglepően rugalmas és mozgékony szerv, ezért képes arra, hogy ha gond van azzal a petefészekkel, ami közel van hozzá, akkor átvándoroljon a másik oldalra. Tehát ha valakinek kivették a bal oldali petefészkét, és a jobb oldali petevezetékét, az még nem jelenti azt, hogy nem eshet teherbe természetes úton! A bal oldali petevezeték simán átkúszik a jobb oldalra, hogy elkapja a jobb oldali petefészekből kiugró petesejtet.
Arra lennék kíváncsi, hogy vajon hányan tudták ezt azok közül, akinek nem biológus-szülész-nőgyógyász a végzettségük?