futnitanulok

Mindenhol jó, de a legjobb drága halózásokban. 🤓

Szépen, komótosan ballagtam a mentális határ felé. Előkészítve az útlevél, rajtam az elszánt mosoly. Na, ez a határátlépés annyira elhúzódott, mintha a vasfüggönyön akartam volna átjutni. Azt már kábé a hét közepén elterveztem, hogy szombaton fog megtörténni. Tomi ehhez képest rakta össze a heti edzésem. Tegnap este csak egy spinning volt, hogy annyira ne menjen meg a lábam, de ne is gondolja, hogy henye van. Jól éreztem magam, tekertem, ahogy tudtam. Már hazafelé a kocsiban átsuhant egy fél gondolat, mintha a pulzuspántom nem akadt volna a kezembe edzés után, de el is hessegettem — hát mindig az az első, amit gondosan elrakok. A Dzsízüszke hozta, és a cipő után ő a legkedvesebb társam. Hazaérve pakoltam ki a táskát, egyre idegesebben baszkodtam ki a cuccokat az előszobába. Csak nincs meg! Kezdtem magam felbaszni, hogy k***a drága is, szeretem is, fontos is, lelkileg nem olyan könnyen pótolható. Szerencsére kiderült, hogy a Sugár öltözőjében maradt.
Hát igen ám, csak én reggel 8-kor indulok eddigi életem leghosszabb futására — mi a fasz lészen? Mivel a Garmin órámmal összevesztem, így azt két napja adtam el, az iWatchom meg szegény már olyan régi, hogy a nagypapámtól örökölt, felhúzós kis ezüstóra jobb választás.
Mondta az én szerelmem, hogy ne csüggedjek, odaadja az övét, aztán, ha délelőtt megy spinningre, elhozza a pántom. Hát jó! Ebben a tudatban, 8–10 tepertőpogácsa — én sütöttem, de még gyakorolni kell, mert fejbe basznék vele valakit, elájulna — elfogyasztása után békésen szundikáltam el.
Hattízkor csengett az ébresztő, én meg úgy voltam vele, hogy én ezt az említett határt nemhogy ma, de soha nem tudom átlépni. Azért felkeltem, és elkezdtem készülődni, mert a kötelességtudat és az ego nem hagyott.
Úgy terveztem, hogy zabkását eszem joghurttal, de a kávém elfogyasztása közben arra gondoltam, ennyire nem baszhatok ki magammal… Aranyos dolog az a zabkása. Desszertnek.
Elmajszoltam két szelet vajaskenyeret, megittam fél liter vizet, és már itt is termett anyukám, aki menzateájával a hóna alatt jött, hogy támogasson. A bringóhintósnál köszöntünk el egymástól. Megnyugtatott, hogy ügyes leszek, és ő majd mindig fel-felbukkan velem szemben, hogy tudjak inni. Nagyjából három kilométernél járhattam, amikor rá akartam pillantani az órára, hogy mi is történik, de hogy az (nem tudom szebben mondani) a k***a anyját nem bassza meg — SZÜNETELTETETT! Nem akartam elhinni. Totónál sosem csinálja. Na, ez volt egy újabb olyan pont mentálisan, hogy nem bírom idegekkel, nem csinálom, nem érdekel, valakit megfenyegetek egy hintóért, felkapom anyukámat, azt meg se állunk „esztervilzonig”.
(Ha nem tudjátok, az hol van, akkor ajánlom a Micsoda nőt megtekintésre. 😉)
De vettem vagy harminc nagy levegőt, és meggyőztem magam, hogy Domján, volt ám élet a kibaszott technolódzsia előtt is, és bármilyen fura, akkor is megtörténnek a dolgok, ha nem dokumentáljuk azokat.
Arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy bár 130 percet kéne futnom, de ki a bánat tudja a távot? Viszont ha futok három szigetkört, az 16 kilométer, az időt meg ugye azért csak mutatja az a tetves.
125 perc alatt tettem meg, és az én édesanyám valóban mindig felbukkant velem szemben. Ittam az ő isteni száj- és segglyukösszetapasztós teáját, és szépen, a magam méretlen tempójában végül átkeltem a határon.
Amikor mondtam Tominak, hogy erre semmilyen dokumentációm vagy bizonyítékom sincs, csak a becsület szavam, akkor csak annyit kérdezett:
— És szerinted nekem az nem elég?

K***a trehány leány voltam. Kicsit baszta is a csőröm, hogy a rest mitől annyival különb, hogy még a népmesékbe is belekerülhetett. Igazság szerint még most is trehány vagyok, csak amióta elköltöztem a szüleimtől, már uralkodnom kell magamon. Előtte is kellett volna, de az én apukám rendszerint összeszedte a szobámban lévő tíz-tizenöt kávésbögrét, anyukámat pedig időnként elkapta az őrült idegroham, akkor általában kicsit óóóditozni kezdett, én pedig vágtam egy körletrendet. Mondjuk azért tisztességesen tudtam csalogatni a picsán rúgást. Egyszer hisztit rendeztem, mert vizsgaidőszakban nem működött a nyomtató; csapkodva, hánykolódva, vonagolva mentem el a közeli CopyGuruba. Azt hiszem, azt a mai napig nem vallottam be, hogy hetekkel később egy kenőkést találtam a papíradagoló részében. De volt három-négy múmiává aszalódott almacsutka is a CD-tartó fakkokban. Nem vagyok rá különösebben büszke, de hát ez van, és az is igaz, hogy időnként még fel-feltör bennem az a végtelenül felszabadító, „baszok rá” érzés. Leginkább akkor, amikor a szerelmem vidéken dolgozik, és a kiskutyámmal ketten garázdálkodunk itthon. Általában eltüntetem a bűnjeleket, mire hazatér, de nem mindig sikerül a hadművelet. Múlt héten porszívózás közben elhúztam az éjjeli szekrényt, és egy, a porcicáktól kiszakállasodott kiskanalat találtam. Maradjunk annyiban: emlékszem az ágyban elfogyasztott tejberizsekkel és pudingokkal átitatott, Grace klinikás estére, amikor az odakerülhetett. A világon a legnagyobb kedvencem a Raffaello; olyan átéléssel tudom enni, hogy könnybe lábad a szemem. De hogy azt mi a k***a anyjának csomagolják darabonként, azt senki nem tudja. Mire elfogyasztom azt a kis bánat tizenhat darabos dobozt, addigra tele van az ágy kókuszreszelékkel és a műanyag kistasakok sarkaival. Mondjuk én olyan boldogan tudok abban elaludni fogmosás nélkül, hogy még a reggeli kávénál is ráharapok egy-két darabkára.
Egyébként nem mindenben vagyok ilyen, mert az például kifejezetten fel tud baszni, ha a díszpárnák nem a szokott rendben vannak a kanapén, vagy ha a függöny rendezetlen. Mondjuk ez csak azért vigasztal, mert így még bekerülhetek a fabulákba:
A képmutató öregasszony.

- Na, én most kezdem magamon látni a változást.
- A frufrud miatt?

- Ma akkor 30 perc és tesi?
- Igen, azt kellene csinálni, utána pedig átbeszélni a következő hosszút.
- Tudtam ám, hogy ez a tervezeted. A hosszú jelen esetben mit jelent? Nálad az 80-120 perc is lehet.
- 130 perc és sorry! De Te választasz napot! Muszáj átlépni a mentális határt.
- Oké. Akkor a nap: 2028. április 18., és éppen most lépted át a mentális határomat.
- Na, látod! Megy ez!

Még szerencse, hogy a kedvenc kis tásunkómmal jöttem máma dolgozni.

Hát eljött a nap.
A nap amire álmomban sem gondoltam.
A nap, amikor megvettem életem második futócipőjét.
A nap, amikor az én első futócipőmet végleg szögre akasztottam.
A cipőt, ami többször majdnem idegből a kukában végezte.
A cipőt, amiben megtaláltam saját magam.
A cipőt, ami kivitt a komfortzónámból.
A cipőt, amiben úgy éreztem magam, mint soha semmiben.
A cipőt, amire, ha ránézek, eszembe jut, mennyire büszke vagyok magamra.
A cipőt, amiben stabilan állok.
A cipőt, amiben megtanultam, hogy olykor milyen kibaszott hosszú ezer méter, és olykor mennyire könnyed tizenötezer.
A cipőt, amit minden utazásnál elsőként pakoltam be.
A cipőt, amiben elméletben már Rómában járok.
A cipőt, ami mindig kitüntetett, vörös bársonnyal párnázott helyet foglal majd el a szívemben.

Nehéz volt — leginkább lelkileg — méltó utódot találni, de azt hiszem, most megvan.💕

Brooks Running

Ha esetleg nem lett volna elég földbe döngölő, hogy egyetlen mulatság miatt három napig kellett nyalogatnom a sebeimet, és tegnap a dupla spinningből csak egyet bírtam, akkor ma megkaptam a végső döfést. Az imént csörgött a telefonom. A méteráruból hívott egy kedvesen csengő női hang. Csak jelezni szerette volna, hogy érkezett csipkemintás viaszos vászon, amit még közvetlenül azelőtt rendeltem, hogy megvettem volna az erkélyre az árvácskát meg a begóniát. Egyébként most, hogy két napja nem futottam, a depresszió jeleit kezdem érezni, ami azért ijesztő, mert kedvem most sincs, de tudom, ha ma sem megyek, akkor holnap már becsavarom magam a viaszos vászonba, aztán magamra szórom a büdöskét. Vagy az árvácskát. Na.

Tisztelettel kérdezném azokat, akik azt mondták, hogy majd ha felnövök, megtudok ezt-azt… hogy ez a rész mikor jön? Mert öregszem, de ez a felnövés dolog nemigen akar megérkezni.
A tokám már lassan a földig lóg, rendelem rá a feszesítőt, de semmivel nem nyomom másképp a rock and rollt, mint 15 éve, csak már szarabbul bírom. Aki meg mondta, hogy fussak másnaposan, annak csendben jegyezném meg, hogy akkor igyon rendesen, mert ő még nem volt másnapos. Fél egy, azt szó szerint még csak az egyik szemem van nyitva, mert ha a másikat is kinyitom, úgy szédülök, hogy össze tudnám hányni magam. Az a szerencse, hogy csak olyan emberekkel barátkozom, akiknek az oviban mérték volt a jele, ezért óva intenek attól, hogy kikérjek egyszerre hat vodkaszódát meg három felest. Attól is visszatartanak, hogy éjszaka a budai várban parádézzak.
Egy dolog amúgy tényleg nem jött össze: hajnal 3-kor venni egy üveg vodkát négy liter almalével. Ha sikerül, akkor saját magamat öntöttem volna viaszba, azt’ mán csak Drakula mellette, a panoptikumban lennék megtekinthető.

***aélet

napom.
és este még futni is kell.
ezt semmi sem csillapicsa.

Nagyon mix vagyok, sokak szerint egyre jobban anyukámra hasonlítok, de két dolgot biztosan apukámtól örököltem: a humoromat és a kecses, párducszerű járásomat. Egyszer felháborodottan panaszkodtam neki valamiről, hogy „de apa, normális esetben ez nem így kellene, hogy legyen.” Erre például csak annyit mondott: „Jól van, kislányom, de mikor vagy te normális esetben?” Igaza van, nem túl gyakran, de hálás vagyok, mert minden esetben mellettem áll. Fáradhatatlan, szorgalmas, és olyan akaratereje van, mint nagyon keveseknek. Tegnap kijött velem a Margitszigetre: amíg én lefutottam a tíz kilométeremet, ő sétálgatott, aztán beszélgettünk. Amikor megdicsértem egy mellettünk elsuhanó lányt, hogy milyen szépen fut, így reagált:

„Te is szépen futsz!” 🤍

Rengeteg dolgot kaptam a szüleimtől, de legjobban azt a szigorú, szeretetteljes elfogultságot és bizalmat köszönöm, amivel a világon mindenhez erőt és bátorságot adnak. Azt hiszem, ezért futok „szépen”.

Négy napja buszozunk ából bébe, turnézunk a dalmát városokban, tegnap reggel pedig futottam is. Önmagában ez még csak egy dolog. De ti azt elhiszitek, hogy ettől a kombótól poszttraumás stresszbe került a testem és annak a résznek, aminek a spinningmaraton után illet volna beállnia, az most akar leszakadni? Én nem akarok itt senkit a sport ellen uszítgatni, de én már kibaszott romos vagyok tőle.

Hosszú pózolgatások után készültek rólam ennél sokkal nyilvánosságkompatibilisebb képek is, de én azt a pillanatot szeretném veletek megosztani, amikor szembesültem vele, hogy azért fizettünk 80, igen NYOLCVAN (k***aanyjukat) eurót, hogy két kilométeren keresztül lépcsőzhessek a dubrovniki városfalon. Nincs olyan nagy naphegeméde, ami ezt az érzést eltakarja.

A futás sem volt eseménytelen, annak a sztoriját hamarosan a Runner’s Mag Hungary-n olvashatjátok. 🙋🏼‍♀️

(Egyébként nem úgy nézek ki ezen a képen, mint egy kiöregedett énekesnő, aki az utolsó reunion koncerten megpróbál feljutni a színpadra, csak már be van mindenezve?)

📸: a szerető férj

Rajtam a végén már uralkodtak állapotok, elszidtam mindenkinek is mindenkijét, aki kitalálta, hogy ezekre a kibaszott hidakra fel kell szaladgálni, de aztán csak célba értünk. A futást azért kezdtem el, hogy magamban legyek, de a sors és az idő mindig tanít. Ha ma nincs ott velem Édes Annám és nem látom a másik többezer emberen azt az erőt és kitartást, ahogy ezt nyomták, akkor k***aélet, hogy az utolsó két kilométeren lecsandázok az Árpád hídról, azt hagyom az egésze a picsába. De nem így történt. Megcsináltuk. Soha nem voltam még magamra ennyire büszke és nagyon rég éreztem a szívemben ennyi hálát. Vagy a lelkemben. Nem tudom pontosan, hogy azt hol érezzük.🩷

(Ui.: Timi, ha ezt látod, akkor szeretném, hogy tudd, nagyon sokat jelentett, hogy odajöttél az elején. Köszönöm, hogy olvasol.💕)

Makár Tamás - Edző, neked pedig azt köszönöm, hogy segíted az utamat és előbb tudod, mint én. Jövő héten még a világ legjobb férjével, Tamás Bauer-rel lenyomjuk a spinning maratont és akkor életem egyik legnehezebb, de legmesszebbre vivő évét tudhatom magam mögött.🤍🤘