A Tetovált Anyuka

Egész nyáron el voltam tűnve social médiáról, aminek a legfőbb oka, hogy a második trimeszterem VÉGRE kicsit nyugisabb volt. (értsd: nem kellett izgulni, nem véreztem, nem voltam, rosszul, még bírtam aludni, lélegezni stb.) 🙏🥰

A harmadik trinyó megint hardcore-abb, ezért egy kissé megcsúszva a tervezettnél, de azért csak összeszedtem pár képet a nyaramról. ☀️

🙏🙏✨

A tegnap a Szent Imre kórház nyilatkozata alapján a szülés kísérést a továbbiakban egy főre korlátozták valamint azokat a szüléseket, ahol kizárólag élettani, beavatkozás mentes ellátást kér az anya, azt megtagadják.
Igyekszem nem első felindulásból reagálni, sokat gondolkodom ezen a válaszon, úgy, hogy a Magyar Dúlakör Egyesület elnökeként több, mint húsz éve állok családok és dúlák szolgálatában kísérve a folyamataikat. És igen, időnként az egészségügyi rendszerben elfáradt dolgozóknak is vállat nyújtok, amin elmondhatják mindazt a fájdalmat, amit nem tudnak máshova tenni.
Erről a helyzetről nem tudok nem rendszerszinten nyilatkozni, mert maga a rendszer elavultsága, merevsége és elnyomottsága a legmélyebben gyökerező okai annak, hogy hasonló bánásmód egyáltalán egy demokratikus társadalomban megjelenhet.
Tudom, hogy az állami ellátás nem az aranykorát éli. Hallok, látok eseteket, megéléseket, amit megfogalmazni és elmondani sem könnyű, nemhogy megélni. Az elmúlt hónapokban rengeteg szülést kísértem és több kórházban is megfordultam. Találkoztam fáradt szülésznőkkel és orvosokkal, lelkesekkel, kitartókkal és kiégettekkel egyaránt. Ott, az anya mellett közösen voltunk egy csapat, a család érdekeit néztük, az egészségügyi dolgozók javaslatait az anya átgondolta és vagy elfogadta vagy további indoklást kért és olyan is volt, aki mindezek ellenére nem fogadta el a felajánlott beavatkozást, mert nem volt akut indikáció rá.
Tudom, hogy vannak váratlan fordulatok. Vannak helyzetek, ahol azonnali beavatkozás, azonnali döntés szükséges. Ilyen helyzetet is kísértem, az orvosnő elmondta amit lát, a lehetséges megoldásokat és partneri viszonyban történő tájékoztatás után, higgadtan válaszolt az anya kérdéseire, aki meghúzta az orvosi indikáció figyelembevételével az irányt.
Ilyen egy modernkori, emberi szemléletű orvoslás.
Van egy álmom… Egy valódi családbarát ellátás létrehozásában segédkezni, támogatni, szakmai javaslatokat tenni úgy, hogy közben folyamatos az információáramlás minden szereplő részéről, különösképp azoktól, akik a saját bőrükön érzik meg minden döntés eredményét. Mert a nap végén a család megy haza az élménnyel, az anya érzi a testén a szülés nyomait és ő táplálkozik ebből az eseménysorozatból élete végéig.
Kérdezem én, hozhatunk-e döntéseket, vitázhatunk-e anélkül, hogy megkérdeznénk az anyákat, akik lakcím és jogosultság alapján mennek adott kórházba, nem ellátás szintje és minősége mentén. Van-e jogunk és felhatalmazásunk erre, amikor az intézményen kívüli szülés jogilag nem TB támogatott így kiesik belőle az a réteg, aki nem engedhet meg magának magánellátást.
Látható-e előre a szülés megindulásakor, hogy a legtermészetesebben vagy épp műtéttel fejeződik be egy vajúdás? Vagy mennyire támogatja ez a feszültség az anyát a tágulásban, a gyermeke életre hozatalában?
Én arra kérek minden résztvevőt az egyesületünk tagjai nevében, hogy lépjünk hátra egy lépést, nyugodjunk meg, üljünk le egy asztal köré és egymás szemébe nézve kérdezzük meg az anyákat, hogy mit és hogyan szeretnének, majd tegyük mögéjük a legális és egészségügyi hátteret, hogy a szülés valójában megerősítő és csodát hozó élménnyé válhasson, amilyen lenni tud, beavatkozásoktól, helyszíntől és pénztől függetlenül. Köszönöm!

Ma van az 5. házassági évfordulónk. ❤️

Az alatt a közel 7 év alatt, amióta együtt vagyunk, rengeteg minden történt velünk. Párként és egyénileg is rengeteget fejlődtünk. Volt rengeteg vidám és felemelő esemény az életünkben, amit nagyon sok komoly beszélgetés és megélés követett.

Ahogy mi változtunk és fejlődtünk, úgy alakultak át a kapcsolataink és a világ körülöttünk. Amióta házasok vagyunk, utaztunk, buliztunk, vesztettünk el háziállatokat, embereket, lakóhelyeket, és közben mindenből nyertünk újabbakat.

Mindezek mellett én személy szerint rengeteg sémámat hoztam felszínre, ismertem fel, és igyekeztem megérteni és megfejlődni őket. Elengedni, vagy együtt élni és úgy elfogadni őket, hogy azért ne legyek ön- és közveszélyes. :D

Összességében azt gondolom, pont ott vagyunk, ahol lennünk kell.

Egy új élet küszöbén, egy új életet hordva a szívem alatt. A közös kislányunkét. ❤️

Ahogy a nagylányom mellett lányból nővé értem, és lettem a feleséged, azt érzem, most érkezem meg igazán az anyaságba.

Tudom, tudom. Hiszen már 10 éve egy fantasztikus kislány anyukája vagyok. Mégis…

Annyi transzgenerációs bullsh*tet kellett kidolgoznom a nagyanyáim és anyám helyett, hogy azt kell mondanom: igenis most érkezem bele igazán a saját, nagybetűs ANYASÁGOMBA.

Senki mással nem vágtam volna bele ebbe a kalandba újra. Csak veled.

Köszönöm, hogy vagy nekem! 💖

Boldog 5. házassági évfordulót nekünk! 🥂

Három nappal ezelőtt lettem 36. 🎂

Az ilyen mérföldköveknél - a lányom születésnapján, a házassági évfordulónkon, a szüleim halálának évfordulóin vagy akár anyák napján - mindig elragad a nosztalgiavonat, és kiszalad belőlem egy hosszabb írás.

Most csak azért nem pont a szülinapomon írtam, mert az elmúlt hetet azokkal töltöttem, akiket szeretek. És az az igazság, hogy mostanában kifejezetten jól is esik nem a social mediában élni. Nem állandóan jelen lenni. Nem mindig posztolni. Most végre az introvertált énrészem is nagyon boldog lehet. 🤍

Furcsa dolog az idő. Huszonévesen azt hittem, 36 éves koromra már mindent tudni fogok magamról. Erre most megint az elején állok valami egészen újnak. És őszintén? Nem cserélném el semmire. A nosztalgia nálam sohasem arról szólt, hogy “visszavágyom”. Sokkal inkább csak néha hátranézek, hogy lássam, milyen messzire jutottam. Aztán fordulok is vissza előre. Mert engem mindig az izgat, ami még előttem van. ✨

A beach body projekt, amit erre a nyárra terveztem… hát finoman szólva sem úgy alakult. 😅 A kockahas álmát szépen lassan felváltja egy gömbölyödő pocak. De azt hiszem, ennél csodálatosabb oka nem is lehetne. 🤰

Tíz éve ilyenkor a nagylányom már 4 hónapos volt. Ma pedig a kislányommal a hasamban lassan belépünk a 24. hétbe.

Idén maradt az alkoholmentes pezsgő 🥂 és a hasat takaró kismama fürdőruha. Mégis… talán ez volt életem egyik legboldogabb születésnapja. ❤️

Úgyhogy végül is… a beach body idén is összejött. Csak nem egészen úgy, ahogy januárban elképzeltem. 🤰😄

Mit tanított nekem a női testem az elmúlt 10 évben? 🤍

Az első gyermekemet 25 évesen vártam. A másodikat most, 35 évesen.

Tíz év. Kimondva nem is tűnik olyan soknak. Mégis egy teljes élet van a kettő között.

Mert bár ugyanaz a test hordozza most is a gyermekemet, közel sem ugyanaz a nő.

Az elmúlt években elvesztettem a szüleimet, embereket, kapcsolatokat, illúziókat. Voltak időszakok, amikor a hitemet is elvesztettem. Másokban, az életben, néha önmagamban is.

Voltam életem legjobb formájában, és voltam olyan mélyen, ahol azt sem tudtam, ki vagyok valójában.

A legnehezebb mégsem a veszteség vagy az újrakezdés volt, hanem felismerni, hogy a legtöbb fájdalmat nem az okozta, amit mások tettek velem, hanem az, ahogyan én viszonyultam önmagamhoz.

Évekig azt hittem, jobb anyának kell lennem. Aztán rájöttem, hogy valójában nem jobb anya akartam lenni.

Hanem végre elég jó. ❤️

Mert a maximalizmus sokszor nem a kiválóságról szól, hanem arról a félelemről, hogy ha nem csinálunk mindent tökéletesen, talán nem leszünk szerethetők.

Volt idő, amikor annyira a gyermekembe kapaszkodtam, hogy közben majdnem elveszítettem önmagamat.

Pedig egy gyermek nem azért érkezik, hogy megmentsen minket.

Nekünk kell megtanulnunk megmenteni saját magunkat.

Most, tíz évvel később, újra várandósan nem érzem magam bölcsebbnek vagy tökéletesebbnek.

Csak őszintébbnek.

És talán ezt tanította nekem a női testem az elmúlt tíz évben:

Az élet nem attól lesz szép, hogy tökéletesen csináljuk.

Hanem attól, hogy van bátorságunk végigélni. ✨

10 év.

Ennyi idő telt el a két várandósságom között.

És visszanézve látom, hogy nemcsak a testem változott meg. Hanem én is.

25 évesen sok mindent adottnak vettem.
Azt hittem, majd mások tudják helyettem.
Azt hittem, ha elég sok tanácsot gyűjtök be, biztosan jól fogom csinálni.

35 évesen már tudom, hogy a legtöbb kérdésre nem a szomszéd néni, a Facebook-csoport vagy az internet fogja megadni a választ. 🌿

Azt is megtanultam, hogy a tudatosság nem azt jelenti, hogy mindent kontrollálni akarok.

Hanem azt, hogy kérdezek.
Utánanézek.
Mérlegelek.
És vállalom a felelősséget a saját döntéseimért.

Furcsa érzés látni, mennyit változtam 10 év alatt.

Nem lettem okosabb mindenben.
De sokkal jobban tudom, mikor kell másokra hallgatni… és mikor kell magamra. 🤍

És most kíváncsi vagyok rád:

Mi az az egy dolog, amit ma már tudsz az anyaságról, és bárcsak tudtad volna az első gyermeked előtt? 👇