Extreme Joe Nails

Sokszor megkapom, hogy nekem miért annyira fontos a szex.
Mintha ez valami szégyellnivaló dolog lenne. Mintha negyvenhárom évesen az embernek már csak dolgoznia kellene, csendben viselkedni, szépen öregedni, és úgy tenni, mintha nem lenne teste, vágya, feszültsége, ösztöne, hiánya, múltja, sebe és menekülési útvonala.
Pedig nekem a szex mindig is fontos volt.
Nem csak maga az aktus miatt. Nem csak az élvezet miatt. Nem csak azért, mert szeretem a testiséget, hanem azért is, mert az életemben nagyon sokszor ez volt az egyik olyan terület, ahová menekülni tudtam.
A másik a munka.
Nálam ez a kettő nagyon sokáig gyógyításként működött. Vagy legalábbis annak hittem.
Amikor fájt valami, dolgoztam. Amikor üres voltam, szexeltem. Amikor nem akartam gondolkodni, belevetettem magam valamibe, ami elvitte a figyelmemet. Amikor túl sok volt bennem a feszültség, kerestem valamit, ami legalább egy időre levezeti. És igen, van olyan, hogy az ember ezt túltolja. A munkát is. A szexet is. A menekülést is.
És tudom, hogy ez kívülről nézve sokszor gusztustalannak tűnhet. Vadnak. Soknak. Túl őszintének. Túl nyersnek. Túl testinek. De én soha nem állítottam magamról, hogy hibátlanul, szentként, fehér ruhában lebegve élem az életemet, miközben madarak csiripelnek a vállamon. Az nem én vagyok. Az valami Disney-hercegnő lenne, csak szakállal, és hát azt azért még én sem vállalom be minden hétköznap.
Én ember vagyok.
Vágyakkal. Hibákkal. Mélységekkel. Visszaesésekkel. Újrakezdésekkel. Olyan időszakokkal, amikor elveszek valamiben, és olyan időszakokkal, amikor egyszer csak megállok, ránézek magamra, és azt mondom: na jó, ebből most elég volt.
Mert nálam ez is így működik.
Van, amikor belemegyek nagyon mélyre. Megélem. Kipróbálom. Elrontom. Túltolom. Megérzem a határokat. Néha át is lépem őket. Aztán egyszer csak eljön az a pont, amikor már nem ad többet. Amikor már nem gyógyít, csak zajt csinál. Amikor már nem felszabadít, hanem fáraszt. Amikor már nem vágyból történik, hanem megszokásból, menekülésből vagy belső nyugtalanságból.
És akkor visszatérek.
Magamhoz. A munkámhoz. A csendemhez. A megszokott életemhez. Ahhoz az emberhez, aki közben végig ott volt a felszín alatt.
Mert lehet, hogy néha csúnyán élem meg a szexet. Lehet, hogy néha nagyon nyersen, nagyon ösztönösen, nagyon szélsőségesen. De ettől még nem leszek rossz ember.
A szexhez való viszonyom nem az erkölcstelenségem bizonyítéka, hanem az életem egyik tükre.
Megmutatja, hol vagyok magammal. Megmutatja, mikor vagyok hiányban. Megmutatja, mikor vagyok feszültségben. Megmutatja, mikor akarok kapcsolódni, és mikor akarok csak eltűnni egy testben, egy pillanatban, egy vágyban.
És én ezt már nem akarom letagadni.
Nem akarok úgy tenni, mintha a szex nem lenne fontos, csak azért, mert másoknak kényelmetlen, ha valaki őszintén beszél róla.
Igen, nekem fontos a szex.
De nem azért, mert ennyiből állok.
Hanem azért, mert az életemben a testiség nagyon sokszor ott volt akkor is, amikor a lelkemmel éppen nem tudtam mit kezdeni. És ha ezt egyszer az ember meri őszintén kimondani, akkor talán már nem csak menekül belőle, hanem tanulni is tud belőle.J

Egy dolgot szeretnék nagyon világosan tisztázni, mert látom, hogy sok ember még mindig félreérti, amikor ezekről a témákról beszélek.
Ezek a bejegyzések nem rólam szólnak.
Nem arról szólnak, hogy én itt ülök megtörve, megnyomorodva, sérülten, és várom, hogy valaki megsajnáljon. Nem arról szólnak, hogy én nem tudom megélni az életemet. Nem arról szólnak, hogy én nem tudom megszerezni, amit akarok. Nem arról szólnak, hogy én ne tudnék kapcsolódni, ismerkedni, szexelni, szeretni, vágyakat megélni, vagy elérni azt, amit akarok.
Én amit akartam, azt nagyrészt megéltem.
Amit meg kellett tapasztalnom, azt megtapasztaltam.
Amit meg akartam szerezni, azért mentem, dolgoztam, küzdöttem, és sokszor meg is szereztem.
Én nem azért beszélek ezekről, mert én nem találom a helyem a világban. Hanem azért, mert nagyon is látom, hogy sokan mennyire nem találják. És nem azért, mert gyengék, nem azért, mert rosszak, nem azért, mert velük születetten selejtesek, hanem azért, mert egy beteg társadalmi közegben próbálnak emberként működni.
És erről beszélni kell.
Mert amikor valaki odavágja, hogy „mocskos buzi”, amikor valaki röhögve buzizik, amikor valaki egy másik embert a sz*****is irányultsága, a mássága, a betegsége, a fogyatékossága, a külseje, az élete, a teste vagy a létezése miatt aláz, akkor az nem csak egy mondat.
Nem csak egy beszólás.
Nem csak egy rossz poén.
Nem csak „jaj, hát ne legyél már ennyire érzékeny”.
Nem.
Ezek a mondatok hosszú távon embereket torzítanak el.
És ez az, amit sokan nem értenek.
Mert az ilyen megnyilvánulások nem a levegőben maradnak. Nem tűnnek el. Nem párolognak el. Ezek beleégnek emberekbe. Beleégnek gyerekekbe. Beleégnek kamaszokba. Beleégnek azokba, akik még csak keresik magukat, akik még nem értik, mi történik bennük, akik még nem tudják kimondani, hogy kik ők, mire vágynak, mit éreznek, hova tartoznak.
És ha valaki éveken keresztül azt hallja, hogy a buzi undorító, a meleg beteg, a másmilyen ember selejt, a fogyatékos nevetséges, a gyenge lenézendő, a szegény lúzer, a beteg teher, akkor az nem marad következmény nélkül.
Ebből lesz szégyen.
Ebből lesz elfojtás.
Ebből lesz kettős élet.
Ebből lesz kamu házasság.
Ebből lesz titkos társkereső profil.
Ebből lesz önutálat.
Ebből lesz hazugság.
Ebből lesz az, hogy egy 40-50 éves ember még mindig nem meri kimondani magának, hogy mire vágyik.
Ebből lesz az, hogy valaki fent van minden nap egy meleg társkeresőn, de közben még mindig retteg attól, hogy valaki emberként ráköszön.
Ebből lesz az, hogy emberek nem merik megélni a testüket, a szexualitásukat, a kapcsolódásaikat, a szeretetüket, mert valamikor nagyon mélyen megtanulták, hogy az, ami bennük van, szégyellnivaló.
És én erről beszélek.
Nem magam miatt.
Én nem vagyok már húszéves kisfiú, aki rettegve nézi, hogy mi lesz vele. Én már végigmentem nagyon sok mindenen. Megfizettem a saját utamat. Felépítettem magamat. Kaptam én is hideget, meleget, ítéletet, bántást, megvetést, és persze rengeteg szeretetet is. De én már nem ott tartok, hogy ezek a mondatok határozzák meg, ki vagyok.
Viszont látom, hogy másokat még mindig szétvernek.
És pontosan ezért beszélek róla.
Mert azok az emberek, akik olyan könnyedén dobálóznak azzal, hogy „mocskos buzi”, „beteg”, „aberrált”, „undorító”, „nem normális”, sokszor fel sem fogják, hogy milyen károkat okoznak. Azt hiszik, csak véleményt mondanak. Azt hiszik, csak őszinték. Azt hiszik, csak kimondják, amit gondolnak. Közben meg emberek életébe szarnak bele bokáig, aztán még ők vannak felháborodva, ha valaki ezt szóvá teszi.
És ez nem csak a melegekről szól.
Ez ugyanúgy szól minden kisebbségről, minden sérülékenyebb társadalmi csoportról, minden emberről, akit valami miatt célkeresztbe lehet állítani.
Meleg.
Leszbikus.
Transz.
Beteg.
Fogyatékos.
Szegény.
Más bőrszínű.
Más vallású.
Más testalkatú.
Más gondolkodású.
Más életet élő ember.
Teljesen mindegy, éppen kit találnak meg. A működés ugyanaz. Kinéznek valakit, ráhúznak egy címkét, lealacsonyítják, majd úgy tesznek, mintha ez csak egy vélemény lenne.
Csakhogy ez nem vélemény.
Ez társadalmi mérgezés.
És ennek hosszú távon nagyon komoly következményei vannak.
Mert egy olyan társadalomban, ahol az emberek megszokják, hogy másokat nyugodtan lehet alázni, ott egy idő után senki nincs biztonságban. Ma a buzit röhögik ki. Holnap a beteget. Holnapután a szegényt. Aztán a kövért. Aztán az öreget. Aztán azt, aki nem elég sikeres. Aztán azt, aki nem úgy él, ahogy szerintük kellene.
És a végén ott állunk egy olyan társadalomban, ahol mindenki fél valamitől.
Fél megmutatni magát.
Fél őszinte lenni.
Fél kimondani, mire vágyik.
Fél más lenni.
Fél hibázni.
Fél élni.
És akkor csodálkozunk, hogy az emberek szoronganak, hazudnak, bujkálnak, kettős életet élnek, menekülnek, függőségekbe kapaszkodnak, mérgező kapcsolatokban ragadnak, társkeresőkön lebegnek évekig, de közben semmit nem mernek valóban megélni.
Hát miből lenne egészséges ember, ha beteg közegben nő fel?
Miből lenne őszinte felnőtt, ha gyerekként azt tanulta meg, hogy az igazságáért megvetés jár?
Miből lenne szabad ember, ha egész életében azt hallotta, hogy az, aki ő valójában, undorító?
Erről beszélek én.
Nem arról, hogy engem kell sajnálni.
Nem arról, hogy én nem tudok élni.
Nem arról, hogy én nem tudom megszerezni, amit akarok.
Hanem arról, hogy ezek a buta, primitív, ítélkező, rasszista, kirekesztő megnyilvánulások nem ártatlanok. Nem viccesek. Nem következmények nélküliek. Hanem hosszú távon konkrétan tönkretesznek embereket.
És utána ugyanaz a társadalom, amelyik évtizedeken át nyomorította ezeket az embereket, nagy szemekkel néz, hogy miért ilyen sérültek, miért ilyen zárkózottak, miért ilyen hazugok, miért ilyen torzak, miért nem mernek élni, miért nem tudnak kapcsolódni, miért menekülnek önmaguk elől.
Hát talán azért, mert ezt tanítottátok nekik.
Talán azért, mert ezt nyomtátok beléjük.
Talán azért, mert egész életükben azt hallották, hogy ami bennük van, az szégyen.
És én pontosan erre akarok rámutatni.
Mert lehet legyinteni, lehet nevetni, lehet tovább buzizni, lehet tovább ítélkezni, lehet tovább játszani a nagyon kemény, nagyon őszinte, nagyon megmondó embert. Csak közben jó lenne végre felfogni, hogy ezeknek a mondatoknak ára van.
És ezt az árat sokszor nem az fizeti meg, aki kimondja.
Hanem az, aki éveken át hallgatja.
Az, aki belenő.
Az, aki emiatt nem meri megélni magát.
Az, aki emiatt nem mer szeretni.
Az, aki emiatt nem mer szexelni.
Az, aki emiatt nem mer kapcsolódni.
Az, aki emiatt felnőttként is úgy él, mintha bocsánatot kellene kérnie azért, mert létezik.
Na, erről szólnak ezek a bejegyzések.
Nem rólam.
Hanem arról, hogy milyen társadalmat építünk abból a rengeteg mocsokból, amit nap mint nap egymásra dobálunk.
És lehet, hogy valakinek ez csak egy szó.
Nekem viszont egy egész társadalmi betegség tünete

A meleg társkeresés szerintem az egyik legtoxikusabb közeg, amibe az ember időről időre visszakeveredik, aztán csodálkozik, hogy megint úgy érzi magát, mintha fejjel előre belesétált volna egy lelki szeméttelep közepébe.
És ezt most nem azért mondom, mert én olyan naiv lennék, hogy 43 évesen még mindig azt hinném, hogy majd egy társkereső oldalon fogom megtalálni életem nagy szerelmét, fehér lovon, csillámporral beszórva, három mondat után örök hűséget fogadva. Nem. Pontosan tudom, hogy mire regisztrálok be. Tudom, hogy ezeknek az oldalaknak a nagy része nem a mély kapcsolódásról, nem az őszinte ismerkedésről, nem a lelki egymásra találásról szól, hanem elsősorban a testiségről. És ezzel önmagában nekem nincs is bajom.
Én nem vagyok álszent. Nem fogok úgy tenni, mintha nem lenne testem, vágyam, igényem, szexualitásom. Azért regisztrálok be egy ilyen oldalra, mert szeretném megélni a testiséget. Szeretnék találkozni, kapcsolódni, beszélgetni, szexelni, vágyat megélni, emberi kontaktust tapasztalni. Nem kell ezt túlbonyolítani. Felnőtt ember vagyok. Tudom, mit keresek. Tudom, mire vágyom. Tudom, mi fér bele nekem, és mi nem.
A probléma ott kezdődik, hogy a legtöbb embernek fogalma sincs róla, mit keres.
Üres profillal, arc nélkül, nulla bemutatkozással, nulla önismerettel, nulla őszinteséggel regisztrálnak be, közben meg akkora vágyaik, álmaik és elvárásaik vannak, mintha minimum egy Oscar-díjas romantikus film főszereplői lennének. Csak az a gond, hogy a filmhez nincs forgatókönyv, nincs karakterfejlődés, nincs személyiség, csak egy nagy üres profil és mögötte egy még nagyobb káosz.
Ráköszönsz valakire, és már attól olyan pánikba esik, mintha házassági szerződést küldtél volna át neki ügyvéddel együtt. Egy sima „szia” után eltűnik, törli magát, letilt, bezárkózik, majd két nap múlva újra fent van ugyanazzal az üres profillal, ugyanazzal a bizonytalansággal, ugyanazzal a kimondatlan vággyal. És akkor én csak ülök, nézem, és nem értem.
Hogy akarja egy ilyen ember megélni a vágyait?
Hogy akar kapcsolódni, ha már attól összeomlik, hogy valaki emberi módon megszólítja?
Hogy akar szexelni, ha még azt sem meri vállalni, hogy egyáltalán akar valamit?
Hogy akar intimitást, ha még saját magával sincs beszélőviszonyban?
És nem a 18-20 éves korosztályról beszélek elsősorban. Mert náluk még azt mondom, oké, keresik magukat, bénáznak, félnek, tapasztalatlanok, össze vannak zavarodva. De amikor 30, 40, 50 éves emberek vannak fent évek óta ugyanazokon az oldalakon, ugyanazokkal a félelmekkel, ugyanazokkal a hazugságokkal, ugyanazzal a bujkálással, akkor azért ott már nem arról van szó, hogy valaki keresi önmagát. Ott arról van szó, hogy valaki évek, évtizedek óta menekül önmaga elől.
Van olyan ember, akivel három-négy éve néha előkerülünk egymásnak. Néha írunk pár sort. Néha elkezdődik valami beszélgetésféle. Aztán ugyanoda jutunk vissza. Még mindig nem meri kimondani magának, hogy vonzódik a pasikhoz. Még mindig nem meri megélni. Még mindig fél. Még mindig bujkál. Még mindig fent van minden nap. Még mindig online. Még mindig vágyik valamire. Még mindig nézegeti a profilokat. Még mindig fantáziál. De a valóságba már nem mer belépni.
És ez nekem felfoghatatlan.
Mert értem én, hogy mindenkinek megvan a maga története. Értem, hogy család, társadalom, vallás, neveltetés, szégyen, megfelelés, múlt, trauma, belső elfojtás, minden szarság benne van az emberekben. Én sem egy steril, rózsaszín buborékból érkeztem, ahol mindenki tapsolt nekem, hogy jaj de jó, legyél önmagad. De van egy pont, ahol az embernek felnőttként felelősséget kell vállalnia azért, hogy mit kezd saját magával.
Mert ha valaki 40 évesen még mindig ott tart, hogy minden nap fent van egy meleg társkeresőn, minden nap nézi a pasikat, minden nap vágyik valamire, de még mindig nem meri magának beismerni, hogy mit akar, akkor nagyon keményen fel kellene tennie magának a kérdést:
meddig akarok még így élni?
Meddig akarok még nézni valamit, amit nem merek megfogni?
Meddig akarok még vágyakozni valamire, amit nem merek megélni?
Meddig akarok még másokat rángatni bele a saját feldolgozatlan félelmeimbe?
Mert itt jön be az, hogy ez már nem csak az ő problémájuk. Ez az egész közeg mérgezővé válik tőle.
Mert aki tudja, mit akar, annak ez pokolian fárasztó. Aki tisztában van magával, aki nem akar évekig a semmiről beszélgetni, aki nem akar valakinek a terapeutája, anyja, apja, lelki szemetesládája, önismereti tréningje és titkos fantáziája lenni egyszerre, annak ez az egész nagyon gyorsan toxikussá válik.
Én dolgozom. Sokat. Építem az életemet, a munkámat, a tartalmaimat, a könyveimet, az oldalaimat, a mindennapjaimat. Nekem nincs arra időm, hogy évekig egy helyben toporgó emberek körül keringjek, akik még mindig nem jutottak el oda, hogy legalább maguknak kimondják, mit akarnak. Nekem nincs arra időm, hogy valaki hónapokig vagy évekig csak húzza az időmet, mert ő maga sem tudja, hogy most vágyik, fél, unatkozik, kíváncsi, kompenzál, menekül vagy csak jólesik neki, hogy valaki figyel rá.
És ez a legtoxikusabb az egészben.
Nem az, hogy valaki csak szexet keres.
Nem az, hogy valaki testiséget akar.
Nem az, hogy valaki nem akar kapcsolatot.
Hanem az, amikor valaki semmit nem mer kimondani tisztán. Amikor mindenki lebegtet, homályosít, mismásol, bujkál, játszmázik, eltűnik, visszajön, megint eltűnik, majd úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. Amikor felnőtt emberek úgy használják egymást lelki kapaszkodónak, vágytárgynak, unaloműzőnek vagy titkos menekülőútnak, hogy közben semmit nem vállalnak abból, amit valójában akarnak.
Ez mérgező.
És szerintem ezek a társkereső oldalak ezt a mérgezést csak felerősítik. Mert nem önismeretre kényszerítenek, hanem menekülésre adnak lehetőséget. Mindig van új profil, új kép, új test, új lehetőség, új fantázia, új „majd talán”. Az ember görget, nézeget, vágyakozik, de közben nem történik semmi. A valódi élet helyett ott van egy végtelen kirakat, ahol mindenki elérhetőnek tűnik, de valójában senki sem elérhető igazán.
És közben ott vannak azok az emberek, akik tényleg szeretnének valamit megélni. Akik nem tökéletesek, nem hibátlanok, de legalább őszinték. Akik nem akarnak éveket vesztegetni arra, hogy valaki talán egyszer eljut saját magáig. Akik nem akarnak megmenteni senkit. Akik nem akarnak könyörögni egy találkozóért. Akik nem akarnak megfejteni minden üres profilt, minden eltűnést, minden félmondatot, minden belső zavart.
Mert egy ponton túl ez nem izgalmas.
Ez fárasztó.
Ez lehúz.
Ez beszennyezi az ember saját vágyait is.
És szerintem ez az egész sokkal nagyobb probléma, mint amennyit beszélünk róla. Mert ha 30-40-50 éves emberek itt tartanak, akkor mit lát ebből a fiatalabb generáció? Mit tanulnak a 20 évesek? Hogy a melegség egy titok? Hogy a vágy szégyen? Hogy pasik után nézni lehet, de megélni nem? Hogy fent lehet lenni napi 24 órában egy társkeresőn, de közben még mindig lehet úgy tenni, mintha az embernek semmi köze nem lenne ehhez az egészhez?
Ez milyen példát ad?
Milyen mintát mutat?
Milyen következménye lesz ennek hosszú távon?
Mert szerintem nagyon súlyos. Egy elfojtott, bizonytalan, önmagától rettegő generáció már most is kitermelte a maga nyomorát. És ha ezt adjuk tovább, akkor a következő generáció sem felszabadultabb lesz, hanem még zavartabb, még felszínesebb, még gyávább, még inkább szétesett.
Aztán csodálkozunk, hogy tele vannak a társkeresők üres emberekkel, üres profilokkal, üres ígéretekkel, üres vágyakkal.
Pedig nem az app a legnagyobb baj.
Az app csak megmutatja, mi van az emberek fejében.
És hát, valljuk be, ott elég nagy a baj.
Én nem azt várom el, hogy mindenki legyen kész, tökéletes, bátor, önazonos és kristálytisztán összerakott. Ilyen ember nincs. Én sem vagyok az. De azt igenis elvárom egy felnőtt embertől, hogy legalább annyi őszinteség legyen benne, hogy ne mások idejét, energiáját és vágyait használja arra, hogy ő közben tovább meneküljön önmaga elől.
Mert a vágy nem bűn.
A testiség nem bűn.
A melegség nem bűn.
Az őszinteség nem bűn.
De az már rohadtul mérgező, amikor valaki mindezt akarja, nézi, keresi, fantáziál róla, közben pedig még mindig úgy tesz, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
Én 43 évesen már nem akarok ilyen játszmákban részt venni.
Nem akarok senkit meggyőzni arról, hogy vállalja magát.
Nem akarok senkit kihúzni a saját félelmeiből.
Nem akarok éveket várni arra, hogy valaki egyszer talán eljusson oda, ahol nekem már rég nincs dolgom.
Én csak azt szeretném, hogy ha valaki fent van egy ilyen oldalon, akkor legalább önmagával legyen annyira tisztában, hogy tudja, mit keres. Mert ha nem tudja, az nem baj. Csak akkor ne másokon gyakorolja a saját zavarodottságát.
Mert a társkeresés önmagában is elég nehéz.
Nem kellene még egymást is tovább mérgezni közben.