Segítő kezek

A generációs besorolások (X,Y,Z…)olyanok, mint a történelem nagy szeletei: egyszerre leegyszerűsítések és mégis beszédes keretek. A leírások kicsit ironikusak, mégis mindegyik mögött ott húzódik egy korszak lelki alaphangja.

A Néma generáció (1928–1945) azokból áll, akik a legnagyobb viharok közepette némán tartották az ország gerincét. Háború, hiánygazdaság, diktatúra: nem a harsányság kora volt, hanem a túlélésé és az építkezésé. Az ő visszafogottságuknak köszönhetően állt talpra a következő nemzedék.

A Baby Boomerek (1946–1964) bőségesebb évek gyerekei. Bár nálunk a szocializmus évei nem a klasszikus nyugati jólétről szóltak, mégis ez a nemzedék törekedett leginkább biztonságra, tulajdonra, felemelkedésre. Ők vitték hátukon a rendszerváltás utáni újjászervezést is.

Az X generáció (1965–1980) a két világ közé szorult nemzedék. Már nem hittek a nagy ideológiákban, de a digitális korszak még csak közeledett. Magyarországon különösen erős náluk a magadra utaltság tapasztalata, amely a kilencvenes évek gazdasági zűrzavarában formálódott. Csendben és kitartóan építkeztek.

A Y generáció, vagyis a milleniálok (1981–1996) úgy indultak neki az életnek, hogy a világ végre nyitott lesz előttük. A valóság gyakran túlterheltséggel és állandó teljesítménykényszerrel találkozott. Mégis ők teremtettek hidat az analóg múlt és a digitális jelen között.

A Z generáció (1997–2012) kulturális gyorsvonaton született. Információözön, identitásviták, ideológiai nyomás: túl sok inger túl fiatalon. Mégis sok bennük a gyorsan tanuló, éleslátó fiatal, aki több világban mozog egyszerre. A legnagyobb kérdés náluk a stabilitás megőrzése egy széteső kor képződményei között.

Az Alfa generáció (2013–2025) a digitális őslakók serege. Számukra a technológia nem eszköz, hanem természetes közeg. Jövőjük valóban kiszámíthatatlan, mert soha nem látott lehetőségek és veszélyek egyszerre kísérik őket. A szülők, tanárok és közösségek szerepe itt döntő: ezen a nemzedéken dől el, hogy a technológia továbbra is az ember szolgálatában marad-e.

Mindegyik leírás mögött ott húzódik egy közös gondolat. A társadalom ereje akkor a legnagyobb, amikor a korábbi nemzedékek értékei továbbadódnak, és a fiatalabbak nem félnek azokat átvenni, majd továbbfejleszteni. A mai korban épp ez a kapcsolat lazult meg. Ha valami újjáépítésre vár, az nem más, mint a nemzedékek közötti bizalom és folytonosság.

Életfestők

Ezt az ábrát azért szeretem, mert nagyon jól láthatóan ábrázolja önbizalomhiány esetén azokat az álmegoldásokat, amik nem vezetnek sehová, illetve azokat a megoldásokat, amik valóban önbizalmat építenek.

Tudjuk, hogy a köznyelvben, a hétköznapi életben is gyakran előfordulnak a következő mondatok: 'Mindig magával foglalkozik!', 'Jaj, hát olyan piperkőc, állandóan a tükör előtt áll!', 'Mindig új ruhát vásárol magának, semmi mással nem foglalkozik!', 'Folyamatosan csak a pénzt hajszolja!', vagy netán idealizált, már-már csöpögő módon beszél a mindig tökéletes párkapcsolatáról, családjáról, a saját életéről.

Ilyenkor a másik ember egyszerűen azt érzi, hogy túl idealizált a kép, amit lát, valószínű, hogy valamit takargatni akar az illető ezzel a nagy idealizálással, a mindig tökéletes külsővel vagy a méregdrága tökéletesre vaxolt autóval.

Szeretném, ha ezeket a sorokat nem értenétek félre. Természetesen pozitív üzenete is lehet a szép külsőnek, vagy az autónak. Leginkább arra szeretnék rávilágítani, hogy a probléma az, ha a külsőségek köré szerveződik az élet, és ez válik a gondolkozás fókuszává. Az a problémás viselkedés, amikor ez már szinte kényszeressé válik, és nincs benne egy olyan rugalmasság, ami az élethez szükséges.

Ezzel szemben, ami valóban az önbizalmunkat, a saját öndefiníciókat alkotja meg, azt egyszóval öngondoskodásnak hívnám. Tehát figyelembe veszem a saját szükségleteimet, és a döntéseimben érvényesítem azokat, tehát tudok nemet is mondani akkor, ha számomra nem megfelelő valami, netán sérülékenynek érzem magam benne. Az öngondoskodás fontos része, hogy kapcsolódjak a testemhez is, és figyeljem azt, hogy hogyan jelez nekem. Talán az egyik legfontosabb önbizalomnövelő dolog, ha ismerem és értem a családom történetét, a családban generációkon átívelő hozományt, amin már én is tudok és akarok is változtatni. Értem azt, hogy mi történik az én életemben, miért reagálok így, honnan jöttem és hová tartok.

Nagyon nagy örömmel tölt el, hogy a most felnövekvő generációban már óriási az igény erre. Rengeteg fiatal kliens keres, aki már tudatosan szeretné megismerni önmagát és az életét. Ennek az a pozitív következménye, hogy amikor elöntenek az intenzív érzelmek, akkor is fel tudom ismerni azt, amire valóban szükségem van, és meg is tudom fogalmazni a másik félnek. Ilyenkor szabályozom az érzelmeimet, és a viselkedésemet.

Ez valóban építi az önbizalmat, amihez egy valódi önismeretre van szükség. Ekkor fogok tudni bűntudat nélkül nemet mondani az érzelmi kapcsolataimban, és megtartó erővel viszonyulni a másik emberhez. Ekkor fogom tudni szeretni és értékelni önmagamat.


(Az ábra forrása: Commitment to ourselves)

Önismereti beszélgetés online is.

Online is várlak!

„A pszichoterápiának az a célja, hogy olyan élményeket adjon a páciensnek, amilyenekben még nem volt része. Az, hogy a terápiás ülésen miről beszélünk, csak egy fedősztori, a lényeg, hogy együtt lehessünk, úgy, hogy a páciens megérezze – lehet életében először –, hogy milyen szégyen nélkül, szeretve lenni. Az emberek azért szenvednek, mert rosszul bántak velük, és ha elmennek terápiára, nem tudják, mit várjanak. Azok az élmények, amit a terápiában átélnek – és ezek egyáltalán nem mindig kellemes élmények – lassan felbátorítják őket arra, hogy olyan körülményeket teremtsenek, amiben jól érezhetik magukat.

Egy terápiás órában, amikor találkozom valakivel, akkor vagy mindketten jobban leszünk a végére vagy egyikünk sem. Ha valami történik, akkor az velünk történik, nem én csinálok valamit a pácienssel. Olyan óra nincs, hogy én jól érzem magam és a páciens nem, vagy fordítva. A terápia lényege az odafigyelés. És erre nekem is szükségem van. Ráadásul én úgy működöm, hogy a terápia során – amikor 90 százalékban csak hallgatok, odafigyelek arra, amit a másik mond – belélegzek, amikor írok és előadok, akkor pedig kilélegzek. Belélegzek és kilélegzek. Ez így együtt az életem.” FA

Április 15-én 19 órától ismét Most vagy soha! - online beszélgetés Feldmár Andrással.
A beszélgetőtársak: Ács Dániel és Krámli András
A téma újra a terápia. A beszélgetés címe ezúttal:
Te csak hallgatsz? - akarat nélkül segíteni

Gyertek nézzétek meg, kérdezzetek, szóljatok hozzá!
Jegyek: https://www.ticketportal.hu/event/Most-vagy-soha-ONLINE-beszelgetesek-Feldmarral

Az eseményt is érdemes visszajelölni: https://www.facebook.com/events/230954566716550

Dalai Láma: A Tükör törvényei

1; Minden, amit a másikban kritizálok - ami ellen harcolok -, az bennem van.

2; Mindaz, amit a másik személy rajtam kritizál - és azt sértőnek találom -, az nincs feldolgozva bennem.

3; Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene, meg akarják változtatni - és, ha ez engem nem sért -, akkor az az Ő feldolgozatlan problémájuk, tökéletlenségük, melyet rám vetítenek, mert nem tudnak szembenézni vele önmagukban.

4; Minden, amit én a másikban szeretek, az bennem is megvan, magamban szeretem, mert felismerem magam a másik személyében, mivel az egylényegűségünk mutatkozik meg.

"Ha azt gondolod, hogy minden valaki más hibája, akkor sokat fogsz szenvedni. Amikor rájössz, hogy minden Önmagadból ered, akkor megismered mind a békét, mind az örömöt."

Mardosó érzés, ha a párunk nem válaszol a kérdésünkre, egy vita során faképnél hagy, kimegy a szobából, miközben hozzá beszélünk, vagy nem kapunk tőle elismerő visszajelzéseket. Ilyenkor zsigerig hatoló fájdalmat élhetünk át, hiszen „nem létezünk” számára. Ha ez gyakran előfordul a párkapcsolatban, akkor ez kiüresedéshez vezet, ami egyenes út a kapcsolati egyensúly felbomlásához, esetleg a szakításhoz.

Érzelmi kapcsolatainkban alapvető szükségletünk, hogy „lásson” minket a másik, figyeljen ránk, érezze át a fájdalmunkat, érdeklődjön irántunk, egyszóval kapcsolódjon érzelmileg. Ilyenkor megnyugtató, intimitással teli érzelmi biztonságban érezhetjük magunkat, megélhetjük a létezés örömét. Amikor ez az érzés sérül, akkor úgy érezzük, hogy nem a megfelelő kapcsolatban élünk. A pozitív és empatikus visszajelzések, az érdeklődő kérdések, a teljes figyelemmel való odafordulás azt üzenhetik a másiknak, hogy számunkra az ő személye különlegesen fontos.

A mindennapi beszélgetéseknél is fontos, hogy a párunk ne a telefonját nyomkodja, hanem ránk nézzen, érezzük, hogy teljes figyelmét nekünk szenteli, tehát kíváncsi ránk. Igényeljük, hogy kialakuljon egy olyan párbeszéd, amiben összekapcsolódunk. Ezzel szemben különösen fájó, amikor foghegyről, odavetett szavakkal kommunikál velünk a másik, vagy netán egyáltalán nem válaszol.

Amikor egy érzelmekkel teli, vitás helyzetben nem kapunk számunkra fontos válaszokat, hanem a párunk ránk csapja az ajtót, akkor egy sötét, mély gödörben érezzük magunkat, amit átsző a magány és a tehetetlenség. Sokszor még a létezésünket is megkérdőjelezzük. „Hiszen ha nem érem őt el érzelmileg, az azt jelenti, hogy nem létezem a számára!”

Lenke és Robi életében is az okozott érzelmi eltávolodást, hogy egy-egy konfliktusnál Lenke nem volt partner abban, hogy megbeszéljék a problémát. Ilyenkor elnémult, magába fordult, Robi pedig többszöri nekifutás ellenére sem tudta elérni, hogy válaszokat kapjon, amitől tehetetlenné vált. Hiába kérte, hogy üljenek le és beszéljék meg a problémát, néma csönd volt válasz.

„Amikor összevesztünk, akkor este az ágyban tettem még egy utolsó próbát. Kinyitottam a lelkemet, próbáltam érzelmi szinten kapcsolódni, szerettem volna az ő érzelmi megélését is megismerni. Lenke rendszeresen hátat fordított, kihúzódott az ágy szélére, és azt mondta: „Fejezd már be, későn van, álmos vagyok, nem vagyok rád kíváncsi!” – és két perc múlva már aludt is. Ilyenkor azt érzem, hogy egyedül elviselhetőbb lenne az élet, hiszen pont olyan, mintha a falnak beszélnék. Kongott a hálószoba az ürességtől, úgy éreztem, egy pillanatig sem akarok ebben a kapcsolatban maradni tovább, mert a köztünk létrejövő probléma esetén Lenke nem vállal felelősséget”- panaszkodik Robi.

Amikor egy párkapcsolatban a konfliktusokat nem tudjuk partnerként megbeszélni, akkor mindkét fél a maga módján komoly sérelmet él át, ami sajnos magától nem kerül nyugvópontra. Az, aki elutasítást kap, úgy érzi, teljes mértékben eszköztelenné válik. Csalódik a társában, felemésztődik az érzelmi közelség a kapcsolatban, ezzel párhuzamosan a csalódottság, düh és magány egy fokozódó távolságtartás kíséretében konzerválódik.

Ez pont olyan, mintha az összecsukott ollót egyre jobban szétfeszítenénk, ezért kettétörne, így soha többé nem lehetne használni. A jól működő kapcsolatban az olló két szára képes kinyílni és összezárulni – tulajdonképpen ez adja meg a kapcsolat intimitását, a kellemes időszakban és a nehézségekkel teli periódusokban egyaránt. Ilyenkor érezzük azt, hogy az égvilágon bármi történhet velünk, akkor is ketten vagyunk a kapcsolatban – mint egy jól működő olló esetén, ahol az olló két szára csakis együtt tud funkcionálni.
Ekkor válik biztonságossá a kapcsolat.

Nem az a biztonságos kapcsolat, ahol hallgatunk és az egyetértés kedvéért nem mondjuk ki a véleményünket, hanem az, ahol érezzük, bármi kimondható, még akkor is, ha a párunk nem ért vele egyet.

Fotó: sajnos nem tudom az alkotó nevét.