Válás

Nem akartam már megismerni senkit.
A szerelemnek nevezett illúziót már elengedtem. Elfogadtam, hogy talán nem nekem találták ki. Már fejben azon gondolkodtam, hogy remete leszek valahol egy erdő közepén, ahol nem kell többé csalódni, nem kell újra bízni, és senki nem tudja összetörni azt, amit olyan nehezen raktam össze.
Aztán jöttél...
Hirtelen, a semmiből.
És a legnagyobb irónia az egészben, hogy nem a fájdalmaddal borítottad fel az életemet... hanem a sziveddel.
Mindent megkérdőjeleztettél bennem, amit addig biztonságnak hittem.
Mert rájöttem, hogy amit én biztonságnak neveztem, az valójában csak egy bunker volt. Falak. Távolság. Menekülőutak. Kontroll.
Te pedig nem leromboltad őket.
Csak csendben megmutattad, hogy talán már nincs rájuk szükség.
És ettől lett minden kibaszottul ijesztő.
Tudtuk, hogy a július más lesz.
A Tűz Ló évének vízválasztó hónapja nem simogatni érkezett. Azért jött, hogy leválasszon rólunk mindent, ami már nem szolgálja a lelkünket, a békénket és a fejlődésünket.
Az illúzió lehullik.
Már nem lehet a múltba kapaszkodni.
Homokvár. Légvár. Kártyavár.
Gyönyörűek voltak. Csak éppen nem volt stabil alapjuk. És ami nem valódi, annak előbb-utóbb össze kell omlania.
Persze ilyenkor jön a kérdés:
– Miért ragaszkodsz még mindig hozzá?
Mert kibaszott nehéz elengedni azt, ami harminchét éven keresztül az otthonod volt. Akkor is, ha az az otthon a bizonytalanság volt. A dráma. A triggerek. A traumák. Az állandó készenlét.
Az ember néha még a fájdalmát is hazának nevezi.
És amikor végre megnyílik előtte egy másik út, nem az ismeretlentől fél a legjobban...
Hanem attól, hogy mi van, ha tényleg boldog lehet.
Van egy pillanat, amikor könnyek vannak a szemedben.
Nem azért, mert vissza akarsz menni.
Hanem mert a régi még hív.
Hív az, amit ismersz.
Miközben a lelked már tudja, hogy nem oda tartozol.
Érzed, hogy menni kellene az új felé... de minden sejted visszahúz. Nem azért, mert a múlt jobb volt. Hanem mert ismerős volt.
Belső feszültség.
Az egyik részed már az új élet küszöbén áll.
A másik még búcsúzik attól, aki eddig voltál.
Aztán egyszer csak megérkezik valaki...
Nem kiabál veled.
Nem manipulál.
Nem játszmázik.
Nem akar birtokolni.
Csak ott van.
Amikor önmagaddal harcolsz.
Amikor minden porcikád menekülne.
Amikor még azt mondod neki, hogy tegyen ki 500 kilométerrel az otthonod előtt, mert még mindig félsz attól, hogy valaki túl közel kerül. Erre nem lehet felkészülni. Bántod, de nem direkt teszed.
És ő... mégis marad.
Na, az a kibaszott ijesztő.
Mert egész életedben azt hitted, hogy a szerelem hangos. Hogy fájnia kell. Hogy bizonyítani kell érte. Hogy a kiszámíthatatlanság a szenvedély.
Aztán jön valaki, aki egyszerűen csak szeret.
És hirtelen rájössz, hogy nem ő az ijesztő.
Hanem az, hogy lassan leomlanak azok a rohadt falak, amelyek mögött évtizedekig éltél.
És ott állsz.
Védtelenül.
Teljesen meztelen.
A kérdéssel:
Ha lebontom ezeket a falakat... akkor ki fog megvédeni?
Talán senki.
Mert talán már nincs is rájuk szükséged.
Július utolsó napja van.
És vannak napok, amelyek nem egyszerűen véget érnek.
Hanem lezárnak egy teljes korszakot.
Lehet, hogy ma még könnyes szemmel nézel vissza.
De legbelül már tudod, hogy ez a nap mindent megváltoztat.
Mert az élet vár.
És talán a szerelem is.
De már nem az a szerelem, amely a sebeidhez kapcsolódik.
Hanem az, amelyhez végre a gyógyult részed tud kapcsolódni.
Őszintén.
Tisztán.
Feltételek nélkül.
És talán ez lesz az első alkalom, amikor nem a múltad választ helyetted.
Hanem végre... te.

2026.07.31.
Ági Homonnai 🤍

rajongók

☕ Buy Me a Coffee:
https://buymeacoffee.com/homonnaiagi
💛 Patreon:
https://www.patreon.com/cw/kivagyoken
Minden támogatás számít, és szívből köszönöm. ❤️

Homonnai Agi Ha szeretnéd támogatni a munkásságomat, hívj meg egy kávéra. Tudatosság ide vagy oda, a kávé továbbra is hű társam az alkotásban. Minden csésze egy új gondolat, egy új üzenet, egy új lélekhez vezető s

Hagyjuk abba a
„Meg kell bocsátanod, mert családtagjaid”
kifejezés ismételgetését.

Mert bár nemesen hangzik, gyakran egy fájdalmas igazságot rejt:
arra tanítottak minket, hogy elviseljük az elviselhetetlent, hogy igazoljuk a bántó viselkedést pusztán azért,
mert olyan emberektől származik, akiknek a vezetéknevük megegyezik a miénkkel.

Abban a hitben nőttünk fel, hogy a családi szeretet törhetetlen,
de az évek múlásával rájöttünk, hogy nem mindenki tudja, hogyan kell szeretni.
Vannak, akik összekeverik a közelséget a mások megbántásának jogával,
és a legmélyebb sebek némelyike magában az otthonban keletkezik.

A családnak menedéknek kellett lennie, nem viharnak.

Az volt a célja, hogy megtartson, ne engedjen elesni, amikor a legnagyobb szükséged volt a támogatásra.

Az volt a célja, hogy megvédjen, ne váljon a könnyeid forrásává.

És mégis, hányszor hallgattunk a fájdalmunkról, attól félve,
hogy mit mondanak mások, félve attól, hogy „hidegnek” tűnjünk, nem voltunk hajlandóak megkérdőjelezni azt a szent gondolatot, hogy a család minden?

De az igazság az, hogy a megbocsátás nem kötelezettség,
különösen akkor nem, ha soha nem kértünk bocsánatot.

Nem gyógyíthatsz be egy sebet, amit valaki újra és újra feltép.

Nem ölelhetsz át folyamatosan valakit, aki a családi kötelékeket ürügyként használja fel arra, hogy továbbra is ártson.

Vannak olyan esetek,
amikor az önbecsülés távolságtartást igényel,
és ez nem tesz rossz emberré
– tudatossá tesz.

Minden jogod megvan ahhoz, hogy megvédd a békédet,
még azoktól is,
akik osztoznak a véredben.

Mert a béke ugyanúgy átadható, mint a fájdalom,
9és te úgy döntesz, hogy biztosítod, hogy a gyermekeid ne cipeljék azoknak a sebeknek a súlyát, amelyeket te kénytelen voltál viselni.

A határok felállítása nem a szeretet hiánya.

Ez önmagad, a történeted és az élet iránti tisztelet, amelyet olyan keményen építesz.

És ha a határaid kellemetlenül érintenek másokat,
ha a hallgatásod zavarja őket, az azért lehet, mert már nem vagy hajlandó megismételni a családi hűség álcájában álcázott károkozás körforgását.

Mert a család nem egyszerűen azok az emberek, akik életet adnak neked
– hanem azok az emberek,
akik szebbé teszik az életet.

A család az,
aki ott marad, amikor minden fáj,
aki ítélkezés nélkül meghallgat,
aki irigység nélkül ünnepli a sikereidet, és
aki feltétel nélkül nyújt vállat, amire támaszkodhatsz.

Ez nem neheztelés.

Ez nem bosszú.

Ez a felhalmozódott szomorúság, a mély csalódás és a fájdalmas felismerés súlya, hogy a vér önmagában nem garantálja a szeretetet.

A megértése annak, hogy egyes kötelékek azért szakadnak el, mert a kötődés fenntartása jobban fáj, mint az elengedés.

És ma, ebből az igazságból kiindulva, ígéretet teszel magadnak.

Megígéred, hogy megvéded a jóllétedet.

Megígéred, hogy meggyógyulsz, még akkor is, ha egyedül kell megtenned.

Megígéred, hogy
a békét választod a vezetéknév helyett,
az önszeretetet a kötelezettségek helyett, és az érzelmi egészséget az elvárások helyett.

Mert azért jöttél ebbe a világba, hogy boldog légy, még akkor is, ha ennek elérése azt jelenti, hogy újra kell kezdened.

Kevesebb emberrel, talán,
de több szívvel.

Kevesebb zajjal,
de több őszinteséggel.

Kevesebb "családdal",
talán...

De több igazi szeretettel.
A.Angel

Az egyik legnehezebb pillanat, amikor valaki eldönti, hogy ki akar lépni a bántalmazó kapcsolatból. Telefon a kezében, a barátnője neve ott világít a kijelzőn, a táskába bekerült két póló, töltő, iratok, az a nevetségesen apró neszesszer, amelybe egész eddigi életét próbálta belegyömöszölni. A szíve úgy ver, mintha bankot rabolna, pedig csak szeretne eljutni oda, ahol nem kell lábujjhegyen lépkednie.
És ekkor, pont ekkor megérkezik a bűntudat, hóna alatt komplett erkölcsi bizottsággal és közli: „Biztos ezt akarod? Mi lesz, ha egyedül marad? Hogy teheted ezt vele?” Hát persze. Mert amikor az ember végre saját magát választaná, mindig akad egy belső nagynéni, aki megkérdezi, nem túlzás-e ez az egész szabadságvágy.

A kényszerítő, kontrolláló kapcsolat nemcsak fáj, de egyben tanít is. Persze nem úgy, ahogy egy bölcs tanár, hanem ahogyan a rosszul működő rendszer idomít: apránként, következetesen, pont ott nyomkodva, ahol már amúgy is véraláfutásos vagy.
Megtanulod figyelni és jól érteni a viselkedését, a szokásait, azt, hogy melyik csönd jelent békét vagy büntetést, melyikből lesz este háromórás vallatás arról, hogy miért néztél úgy, ahogy néztél. Hol jártál 18.20-kor, hiszen szó sem volt arról, hogy később jössz haza.
Aztán jön két nyugodtabb nap. Úgy kapaszkodsz belé, mint villamoson a fogantyúba, mert a sofőr fékezése olyan, mintha személyes ügye lenne a gravitációval.
Ezt a sovány, csontos kis szünetet elkezded békének hívni, mert az idegrendszered annyira kimerült, hogy már álmodban is aludni szeretnél.

A bűntudat ebben a körben jelzi, hogy megszegtél egy betanított szabályt: többé nem igazodsz, nem állsz oda érzelmi homokzsáknak minden kirobbanása elé.
A kontrolláló fél erre ráérez. Tudatosan vagy ösztönösen, teljesen mindegy, a hatás ugyanaz, ismét megnyomja benned azt a pontot, ahol évek óta azt tanultad, hogy az ő fájdalma a te felelősséged. Ott ácsorogsz a menekülési útvonaladon, kulccsal a zsebedben, táskával a kezedben, miközben a fejedben megszólal a legrohadtabb kérdés: lehet, hogy tényleg én vagyok a kegyetlen, mert itt hagyom?

Akkor indulsz jó irányba, amikor a bűntudatod a leghangosabban ordít. Ez a trauma egyik legaljasabb húzása, összekeveri benned a szeretetet az önfeladással, a felelősséget az önfeláldozással, az együttérzést azzal, hogy még egyszer visszamész abba a lakásba, ahol a levegőnek hangulatjelentést kell írnia.

Mivel empatikus ember vagy, meghallod, hogy sír és azt mondja, nélküled nem bírja ki. Hirtelen mindent megígér, de olyan lendülettel, mint aki most fedezte fel a személyiségfejlődést a nappali keleti mintás szőnyegén. A saját sérüléseidről leveszed a tekinteted, ismét az ő pánikja kerül a középpontba.

A kényszerítő kapcsolat egyik legnagyobb csapdája, hogy a szavakat egész szépen felöltözteti. „Szeretlek.” „Szükségem van rád.” „Megváltozom.” „Most már értem.” Ezekkel lehetne esküvői meghívót is nyomtatni, arany betűkkel, és már sír is a nagynéni az első sorban.

Ez a kondicionálás. Hosszú ideig arra neveltek, hogy a határaid veszélyesek, az igényeid túl sokba kerülnek, a távozásod árulás, a józanságod gyanús viselkedés.
A bántalmazó dinamika úgy írja át a történeted, hogy minden krízis végén te magyarázkodsz. Elindult valami a dühéből, kontrolljából, féltékenységéből, fenyegetéséből, de mire lecseng, valahogy neked kell bocsánatot kérni.

A bűntudat azért is veszélyes, mert fáj és visszafordít. Majdnem kimondtad, hogy elég, majdnem hívtál segítséget, anyád, a testvéred, a barátaid, az ügyvéded készenlétben áll, ő pedig sírva összeomlik, hirtelen kedves lesz, mindent megígér, vagy megsértődik olyan arccal, mintha miattad süllyedt volna el a Titanic. Szörnyetegnek érzed magad, mert most az egyszer, végre nem őt választanád először. Sokan értetlenül néznek: „Miért akarsz visszamenni?” Belülről ez sokkal kuszább, mint aminek látszik.

A kilépés ezért nem annyi, hogy fogod a táskád és becsukod az ajtót. Az csak a romantikus filmben látványos jelent. A valódi munka ott kezdődik, amikor elhiszed, hogy a másik összeomlása nem a te felelősséged.

Ilyenkor nemcsak egy kapcsolatból jössz ki.
Egy olyan munkakörből is felmondasz, amelyre soha nem jelentkeztél. Ebben a pozícióban te voltál a lelki szemetesláda, a bűnbak, a kríziskezelő, a viharfogó paraván, mindezt természetesen fizetés, szabadság és munkavédelmi oktatás nélkül. Év végi jutalomként kaptál egy kis bűntudatot becsomagolva, hogy legyen mit bontogatni éjjel kettőkor.

Aki ilyen helyzetben van, annak nem hősies nagy mondatokra van szüksége. Inkább józan, csendes igazságra.

Azért, mert bűntudatod van, még nem biztos, hogy rosszat csinálsz. Lehet, hogy most először nem a másik hülyeségével foglalkozol, hanem magaddal. A tested eltűnne, amilyen gyorsan csak lehet, de a lelked próbálja kimagyarázni, megszépíteni.

A bűntudat ilyenkor úgy viselkedik, mint egy régi, fontoskodó portás, aki még utoljára megkérdezi: „biztos, hogy jogod van kimenni?”

Figyeld meg, ki beszél benned ilyenkor.
A szeretet hangja, vagy az a régi idomítás, amely szerint akkor is maradnod kell, amikor a másik a saját fájdalmából csinált számodra életfogytig tartó műszakot?

-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens

Sokáig azt hittem, az erős nő az, aki mindent kibír.
Aki nem sír. Aki megoldja. Aki akkor is mosolyog, amikor belül apró darabokra hullik. Aki viszi a családot, a munkát, a kapcsolatot, szervezi a nyaralást, a különórákat, az edzéseket, a hétköznapokat a vállán, és közben nem kér segítséget senkitől. Aztán rájöttem, hogy ez nem erő.

Ez túlélés.

A legszebb szerelmek azok, ahol a két lélek nemcsak pár, nemcsak címekkel ruházzák fel egymást – mint férj-feleség, barát-barátnő vagy szerető –, hanem sokkal többek annál. Ők igaz barátok. Játszótársak az élet játszóterén. Akik tudják, hogy az igazi szerelem nem tökéletes, hanem élő. Lélegzik. Néha fáj, néha kacag. Néha odacsíp, máskor ölel. Néha harap, máskor gyógyít. De mindig ott van – biztosan, mélyen, két szív közös dobbanásában.

Szeretettel nevetnek egymás hibáin, szemtelenül csipkelődnek, mint két gyerek, akik újra meg újra rácsodálkoznak a másik jelenlétére. A legapróbb dolgokból is képesek ünnepet csinálni. Egy összenézésből. Egy spontán táncból a konyhában. Egy közös hülyéskedésből egy fárasztó nap végén. Nincsenek nagy szavak, mégis minden pillanatuk vallomás. Mert ők azok, akik minden veszekedés után újra egymás mellé bújnak, és tudják: ez a szeretet akkor is megtart, ha a világ éppen széthullani készül.

A szerelem nem csak a csókokról, az érintésekről vagy az ágymeleg pillanatairól szól. A szerelem: gondoskodás. Olyan figyelem, ami meglátja a másik fáradtságát akkor is, ha a szavak hallgatnak. A szerelem: törődés. Egy puha takaró a lélekre, amikor fázni kezd. A szerelem: barátság. Az a csendes biztos tudás, hogy akármi történik, te ott leszel, én meg itt. Ketten. Egy világ ellen.

Az igazi párok azok, akik a hétköznapokban is megtalálják az ünnepet, akik tudják, hogy a szeretet néha bohóc, néha bölcs öreg, néha vadóc, néha gyógyító anya – de mindig ott van. Láthatatlan szálként köt össze két lelket, akiket valahol nagyon mélyen már rég egybekötött az Ég.

Homonnai Ági

"Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani."

Vigyázz!
Ez nem egészen így van! Csak félig. Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsát - és a szívével szeret, de az már nem biztos, hogy élni is tud vele!

Ennek a gondolatnak az igazsága ott dől el, hogyan állsz a saját hibáiddal.
Ha jól élsz, az azt jelenti, hogy szüntelen harcban állsz a hibáiddal, mert több akarsz lenni, teljesebb, s előbb-utóbb magad is le akarod győzni a "nem szeretem" tulajdonságaidat.

Százszor elesel, százszor föltápászkodsz - így működünk.

Amíg ez a küzdelem tart, nagy segítséget kapsz attól, aki szeret. Fölemel. Ha kell százszor is, de ha te már nem küzdesz tovább, ha jól érzed magad a padlón, vagy még inkább a bénult lefelé hullásban, akkor el kell engedni a kezedet, bárhogy szeretnek is.

A "szív szeretetének" valóban van egy mágikus hatása. Segíteni tud. Gyógyítani is, de csak akkor, ha valaki akarja ezt a segítséget. Ha nem akarja - el kell engedni.

Az igazi szeretet ugyanis a szabadság jegyében áll. Vagyis hiányzik belőle minden erőszak és ráhatás, minden görcsös és kétségbeesett nevelő szándék.

Ha valaki nem akar, nem tudsz tenni érte semmit, mert az önakarata erősebb, mint a te szereteted. Ilyenkor fájó szívvel el kell engedni. Abban a pillanatban, amikor nem te emeled őt, hanem ő húz le téged - el kell engedni a kezét. Nem csak önvédelemből.

Miatta is.
Az igazi szeretetben az a legnehezebb, hogy hagyja menni a másikat a maga útján. Segíteni lehet rajta, de megváltani nem, és ha a szakadék vonzza, nem tudod az útját állni. Sajnos.

Attól még nagyon szereted. Fájdalmasan és reménytelenül.

Sokan éljük át ezt a tehetetlen szeretetet, nemcsak a párunkkal, de gyakran a gyerekünkkel is.

Sajnos a bukásoknak, az elveszéseknek, a vétkeknek és zuhanásoknak fontos szerepe van a sorsunkban. Nem tudjuk kikerülni, és senki szeretete nem óv meg bennünket ezektől.

Ha ezt megérted:
a szereteted bölccsé válik. Ez már nem emberi, hanem valódi, nagybetűs SZERETET.

Müller Péter: Benső mosoly

"Nem erős vagyok, csak képes vagyok megoldani a dolgaimat.
NŐ vagyok.
Független nő, valóban, de nem abban az értelemben, ahogy Te gondolod.
Szükségem van rád, mert te vagy a férfi.
Valóban, tudok férfi nélkül élni, de nem akarok. Egész vagyok nélküled is, de nem Teljes. Ez pedig nagyon fontos.
Mindkettőnknek az....
Az, hogy valaki egy erős nő, nem kell, hogy azt jelentse, hogy fizikailag vagy lelkileg erősebb mint egy férfi. Inkább azt, hogy elég erős ahhoz, hogy megoldja a gondjait saját maga. ...
Elbír a saját érzéseivel, gondolataival, így a férfinak van ereje bármikor odatartani a vállát, ... '
(Dr. Váradi Éva)

🔥 Nem azért jöttél, hogy B terv legyél... azért jöttél, hogy egyértelmű választást légy 🔥

Nem szabad átmeneti tereket foglalnod,
sem, hogy "talán később" maradjak...
még egy "hadd gondolkozzam" sem ér véget 😮 💨

Határozott igen leszel,
még akkor is, ha vannak kétségek,
még akkor is, ha az élet nem tökéletes 💭

Mert ha valaki igazán szeret téged,
ne keresd az ideális pillanatot...
téged választ a káosz közepette.

Megérdemelsz valakit, aki azt mondja:
"Nem találtam ki mindent, de szeretném, ha az életem része lennél" 💛

Valaki, aki nem bújik el az elől, amit érez,
ne veszíts el, amikor minden eldurvul,
hogy nem tart szünetet, miközben eldönti, hogy mit kezdjen veled.

Mert az igaz szerelem nem késlekedik....
veled marad és épít 🫶

Megérdemled, hogy te legyél az az ok, ami valakit a fejlődésre hajt,
szembenézni a félelmeiddel,
a apostar sin garantías… pero con intención 💯

Mert igen... sokat érsz.

És amikor eszedbe jut...
ne fogadj el kifogásokat szerelemnek álcázva,

és elkezded kiválasztani azt, ami téged választ. 🔥

Az emberek szeretnek dobálózni a "szerelem" szóval... ❤️
de az igazi szerelem?

Az igazi szerelem úgy néz ki, mintha egymást választanánk
még a napokon sem könnyű. 🤞🏼

Nem csak a cuki képek 📸
a nevetés 😂
avagy a jókedvek 😊

Stresszes reggelek vannak ☕ 😩
a hosszú napok 🕒
azok a pillanatok, amikor egyikőtök nincs itt... fáradt vagyok... túlterhelt... nem a legjobb formádban 😔

És ahelyett, hogy elsétálnék...
hajolj be. 🤍

Azt mondod,
"Látlak téged... Megvagy... Jók vagyunk. ” 🫶🏼

Ez a dolgunk.

Nem fordulunk egymás ellen, ha nehéz lesz az élet...
egymás felé fordulunk. 💯

Mert a nap végén,
nem én vagyok az ő ellen...

Én és ő vs minden. 🤞🏼🖤🔥

És az ilyen szeretetet bármikor jobban választom, mint a tökéleteset. ✨

❤️🔥

Neked is jogod van ahhoz, hogy kimondd: „VÉGE”. Jogod van ahhoz, hogy felszámolj valamit, ami benned már véget ért. Amikor kiszorulsz valamiből, ami előtte a tiéd volt, amikor kiszorulsz a saját életedből és úgy érzed, hogy veszélybe kerültél. Amikor egy helyzetben, vagy kapcsolatban elveszíted önmagad, és kifacsarják a Lelked. Egyetlen pillanatra össze kell szedned magad, és kimondani: „Vége”.

Mindig nagy felelősség kimondani valamire, hogy véget ért, de ugyanakkor óriási szabadságérzetet is hoz magával. Persze a pozitív vetületét csak azután tapasztalhatjuk meg, miután becsuktuk azt a bizonyos ajtót. Amikor vállaljuk a bizonytalanságot, és kilépünk egy légüres Térbe, tudván azt, hogy mi az amit soha többé nem akarunk. Itt ebben a pillanatban ki fog nyílni egy új ajtó, amit eddig soha nem láttunk. Elénk tárul valami új lehetőség, amiben megtaláljuk a biztonságunkat. Itt ebben a pillanatban valami új kezdődik el.
Dömötör Aletta

Ha olyan élethelyzetben vagy, amiben azt érzed megrekedtél, elakadtál, nem tudsz dönteni, akár mérgezi a mindennapjaidat vagy lehetsz beteg vagy hozzátartozó, depresszióban vagy szorongásban szenvedő,párkapcsolati problémával küszködő ,enged meg hogy segítsek, bátran keress meg,meghallgatlak,segítek nézetet, szemléletet váltani. A segítő beszélgetésre üzenetben vagy telefonon a 06205623074 -es számon tudsz időpontot kérni.🥰 ( A szolgáltatás díjköteles .)
Halmai Mariann
Életvezetési és Párkapcsolati
tanácsadó
Családállító
Reiki beavatott