Levendyum

Van olyan, amikor a bántalmazás annyira beépül a mindennapokba, hogy átveszi a normalitás helyét, és ilyenkor eltorzul a világról alkotott képünk. Az ember egyszerűen hozzászokik ahhoz, hogy bántják. Olyan magasra kerül az ingerküszöbe, hogy olyan dolgokat is természetesnek kezd érezni, amelyeket valójában soha, semmilyen körülmények között nem lenne szabad elfogadni.
Bántalmazás a fizikai erőszak, az agresszív kommunikáció, a szeretetmegvonás, a megalázás, a manipuláció, a passzív agresszió vagy a kiközösítés.
A bántalmazók sokszor kifelé a tisztesség, a szerénység és a segítőkészség képét mutatják, de amikor becsukódik az ajtó, ott kő kövön nem marad. Kifelé a megmentők, a jóság, erkölcs megtestesítői miközben a háttérben módszeresen építik le a másik ember önbizalmát, önbecsülését. Gyakorlatilag kifosztják. A legnagyobb tragédia pedig az, hogy az áldozat egy idő után már önmagában sem bízik. Elkezdi megkérdőjelezni a saját érzéseit és a létezését. Az emberi idegrendszer a túlélés miatt alkalmazkodik a tartós stresszhez és a bántalmazáshoz. De attól, hogy valami megszokottá válik, még nem lesz normális.

Mindannyiunknak egy életünk van. Az életünk most történik és most kell magunkért kiállni.
Ezt az életünket úgy kell alakítanunk, hogy jó legyen benne élni.
Ehhez azonban erő és bátorság kell. Kimondani, hogy ez így nem jó. Hogy ezt nem fogadom el. Meghúzni a saját határainkat, és megvédeni önmagunkat. Mindenhol. A családban, a munkahelyen, kapcsolatokban és bárhol, ahol méltatlan helyzetbe kerülünk.

Ugyanakkor bátorság kell ahhoz is, hogy másokért is kiálljunk.
Sokszor láttam, hogy emberek segítségnyújtás helyett hallgatásba burkolóznak.
Azt gondolván:
„Mit számít az én szavam?”
„Nem az én dolgom.”
„Csak nehogy nekem legyen bajom.”

A pszichológia jól ismeri ezt a jelenséget: amikor sokan látják ugyanazt, mindenki arra vár, hogy majd valaki más lép. Így végül senki sem tesz semmit.

Pedig a hallgatás is vélemény. Mindig Babits Mihály sorai jutnak eszembe: “Vétkesek közt cinkos, aki néma.”

Fontos segíteni egymást, fontos kiállnunk egymásért. A közöny nagyon veszélyes, mert megöli a szeretetet.
És miért írok erről?
Mert a szépség nem csak a kozmetikum, a táplálkozás, a jó alvás, hanem jóság. Az együttérzés, a másik megtartása és bizony az önmagunkért való kiállás is. A gondolataid íródnak az arcodra.

- Feller Adrienne -

Te hogyan látod ezt? Kíváncsi vagyok a véleményedre.
Ha tetszik, oszd meg, hogy minél több emberhez eljusson.

Tudod mire jöttem rá az évek során?

Hogy a pillanat öröme mindent felülír.
Hogy kár várni bármire ahhoz, hogy a napod jó legyen. Minden apró lépés számít. Semmi nem vész kárba.
Ha szeretsz, az biztos fájni fog, de ettől még szeretni kell!
Ha játszol, akkor egész biztosan veszítesz is, na és, ez a játék része.
El kell indulni, csinálni, szívvel és lélekkel tenni, ölelni, felemelni és jelen lenni.
Annyit fogsz hibázni az úton, hogy öröm lesz nézni, de ebből tanulunk mindannyian.
Egyet ne tegyél. Ne várj jobb napokra, a boldogságra, a majdra. Mert elmegy az élet, és amit ma megtehetsz (ölelés, jó szó, önmagadról való gondoskodás!!!!🦋 …), azt holnap már nem teheted meg. Holnap csak a holnap dolgait teheted. Na de a ma dolgai a fundamentuma a holnapnak.

Ezért légy hálás, hogy adhatsz, mert van miből.
Hogy mehetsz, mert van mivel.
Hogy ölelhetsz, mert van kit.
Hogy olvashatsz, mert van mit.
Hogy örülhetsz, mert van minek.
Hogy vígasztalhatsz, mert van benned tartalék a vigaszhoz.

És hogyan kezd el?
Ma és egy öleléssel magad felé és egy jó szóval mások felé.
A többi adja magát. Lépésről lépésre és minden nap. Így válik majd szokássá a boldogság.

“Zénó, mit mondunk?
Ady mama, mondod te is?
Naná!
Akkor kezdjük?
Igen!

Bátor vagyok,
erős vagyok,
szeretem magam. ❤️

Mosoly!!!
Így?
Igen!!!!”

- Feller Adrienne -

Ha megszólított ez az írás oszd meg, hátha másnak is segítség a továbblépéshez.
És írd meg kommentben, hogy te mire jöttél rá az évek során.