Xtreme Lashes Magyarország

Nem mindent kell lecserélni ahhoz, hogy valami új kezdődjön.

Az 1D marad.
A tisztaság marad.
Az a könnyű, elegáns hatás is marad, amit mindig is szerettem.

Csak a következő fejezet lesz más.

Hamarosan.

Ahhoz, hogy egy szalon valóban jól működjön, kell a jó technika, a jó anyagválasztás, az elégedett vendég és ma már a social media is.

De ha a számok nem működnek, a szalon sem működik jól.

Árazás, idő, kapacitás, bevétel – ezeken múlik, hogy a sok munkából valóban marad-e valami.

Mert lehet tele a naptárad úgy is, hogy közben nem keresel vele eleget.

Ha szeretnéd átnézni, nálad hol csúszik el a matek, írj nekem: MENTOR.

Te mikor posztoltál utoljára egy olyan munkát, amire igazán büszke voltál?

Kíváncsi vagyok: szolgáltatóként neked mi az, amit a vendégeknek jobban kellene tiszteletben tartaniuk?

Mostanában egyre többször nincs kedvem posztolni.

Nem azért, mert nincs miről.
Nem azért, mert nem tudnék mit mondani.
És nem azért, mert már nem érdekel a szakmám.

Belefáradtam abba, hogy ma már szinte mindent folyamatosan meg kell mutatni.

Mit csinálsz.
Hol vagy.
Mit tanultál.
Mit értél el.
Kivel találkoztál.
Milyen képzésen voltál.
Milyen díjat kaptál.
Milyen sikeres vagy.
Mennyire vagy elfoglalt.

És közben mindenből verseny lett.

Ki van előrébb.
Kinek van több követője.
Ki posztol többet.
Ki láthatóbb.
Ki hangosabb.
Ki „sikeresebb”.

Nekem ebből időnként elegem van.

Mert még mindig hiszek abban, hogy nem attól vagy jó szakember, hogy minden egyes nap bebizonyítod az internetnek, hogy az vagy.

Egyre többször hallom ugyanazokat a mondatokat, ugyanazokat a tanácsokat, ugyanazokat a témákat, ugyanazokat a videókat, csak más arccal.

Posztolj minden nap.
Legyél következetes.
Mutasd magad.
Építs személyes márkát.
Legyél látható.
Mesélj magadról.

De mi van akkor, ha néha egyszerűen nem akarom mutatni magam?

Mi van akkor, ha dolgozni akarok? Gondolkodni. Létrehozni valamit. Beszélgetni azokkal, akik valóban érdekelnek. Vagy csak eltölteni egy napot anélkül, hogy azon gondolkodnék, ebből vajon lehetne-e egy Reel.

Erre jön a válasz, hogy „ilyen ma a világ”.

Lehet.

De attól még nem kell mindent elfogadnunk, amit a világ normálisnak kezd tekinteni.

Szerintem nagyon sok szakember nem a szakmájába fáradt bele.

Hanem abba, ami köré épült.

Az állandó összehasonlításba.
Az állandó láthatóságba.
Az állandó bizonyításba.
Az állandó „nekem is ott kell lennem” érzésbe.

Mert ma már még azt is úgy kell előadni, ha elfáradtál, hogy közben inspiráló legyen.

Pedig néha az ember egyszerűen csak elfárad.

Én legalábbis igen.

És amikor nincs kedvem posztolni, nem fogok azért posztolni, mert az algoritmus szerint kellene.

Amikor van mondanivalóm, elmondom.
Amit fontosnak tartok, megosztom.

De nem szeretném az életemet és a munkámat folyamatos tartalomgyártássá változtatni.

Mert számomra a végén még mindig az számít, hogy mit hoztam létre, hogyan dolgoztam, mit adtam az embereknek – és hogy közben maradt-e életem is.

Nem az, hogy aznap hányan látták.

8D • 0.05

Amikor az arc elbírja a volument.
Nem kell minden szettnek természetesnek lennie ahhoz, hogy harmonikus legyen.

Itt a 8D nem elnyomja az arcot, hanem kiemeli a tekintetet.
A kérdés nem az, hogy hány D. Hanem az, hogy kinek.