Szerinted?

Szerinted?

BASED A TRUE STORY

Ledva si sa prezliekla 👌😂

Egyéni és közösségi érdekek

Alighanem az élet legfontosabb kérdése, mi mozgatja az embert: milyen célok, motívumok, törekvések. Ezért az érdek a nevelésben a központi helyek egyikét foglalja el. Azt is mondhatnánk: az erkölcs mint az emberi élet egyik fő szabályozója az ember érdekekhez való viszonyának megnyilvánulása. E viszony megítélése koronként és kultúránként változó. Mostanság nálunk az egyéni, a személyes érdekek elsőbbsége nemcsak hogy általános legitimitást élvez az életvezetési tényezők között, de hovatovább élhetetlen alaknak érzi magát, aki nem vallja büszkén az egyéni érdekek elsőbbségét olyan ködös, megfoghatatlan és kompromittálódott fogalmakkal szemben, mint amilyen a közösségi érdek.

Hogy ki miként rendezi az érdekek különböző dimenzióihoz való viszonyát, ez a magánügye. De mit kezdjen ezzel az egész problematikával a pedagógus? Mire kell ma nevelni egy gyereket, vagy – ha ez a megfogalmazás túl direkt – hogyan kell tudatosítani tanítványainkban azt, hogy az élet számos kérdésében elkerülhetetlenül dönteniük kell majd azokról a határokról, ameddig cselekedeteiket elsősorban a saját érdekeiktől hagyják vezérelni? Másként kérdezve: feladatunk-e, hogy olyan dimenziók közé vezessük a gyerekeinket, amelyek között életük értelme túlmutat közvetlen vagy távlatosabb egyéni érdekeik szolgálatán?

Életem egyik központi pedagógiai problémája volt ez. Gyakorló pedagógusként olyan gyerekekkel foglalkoztam, akik önmagukon kívül jószerivel senkire sem számíthattak, akiknek ezért az önzés az életben maradás előfeltételének számított. És mégis: éppen nekik köszönhetem nagyszerű élményeimet a közösséggel kapcsolatban. Ha valami eredményt sikerült elérnem az iskolából kipenderült túlkoros gyerekekkel, akkor ezt annak a tanulási folyamatnak a során értem el, amely a személyes ráhatási képességembe vetett önhittől elvezetett annak a felismeréséig, hogy pedagógiai „varázserőm” semmit sem ér, ha nem tudok létrehozni egy olyan struktúrát, amelyben maguk a gyerekek teremtik meg saját életük normáit, határozzák meg együttélésük paramétereit, amelyben megtapasztalhatják azt a biztonságot, erőt és szigort, amelyet a közösség nyújt a számukra. Elmondhatom: nekem a közösség pedagógusként személyes és elkötelező élményem. Miközben létrehozásán, kiépítésén fáradoztam, megtanultam a közösségi érdekben felismerni az egyén érdekeit és megfordítva.

Mit lehet ma kezdeni ezzel az élménnyel? Mennyire releváns ez ma, amikor gyökeresen átalakult körülöttünk a világ: magántulajdonra, következésképp az egyéni érdekre és az egyének közötti versenyre építő kapitalista társadalom bontakozik ki körülöttünk, méghozzá még meglehetősen vadul és kulturálatlanul?

A nevelés gyakorlata szempontjából közömbös, hogy eközben mit papolunk a közösségekről: a családról, az osztályról, az iskoláról, a hazáról. A nevelés gyakorlatát a társadalmi mozgások, az ún. „élet” történései alakítják, a közvetlen empíria, amelyhez magától értődően hozzátartoznak azok az eszmék, amelyek a reálfolyamatokat körülzsongják. A gazdasági-társadalmi átalakulás gyakorlatának megfelelően (ontológiailag bizonyos mértékig meg is előzve azt) a társadalmi tudatban és az arra ható politikai erők megnyilatkozásaiban felértékelődött az individuum. Az egyéni érdek, amely a megelőző társadalmi berendezkedés ideológiájában legjobb esetben is azzal nyerhetett legitimációt, hogy szemérmesen a közérdek harmonikus részeként definiálta magát, az átalakuló társadalomban immár szemérmetlenül a közérdek egyedüli, de legalábbis legfőbb letéteményesének tételezi magát. Az „ember” mint mindennek a mértéke nem a társadalmiságában, tehát nem a másokra való vonatkozásában, hanem individualitásában, tehát az önmagára való vonatkozásában megragadott ember. Másként fogalmazva: az individuum felszabadult a politikai hatalom által rákényszerített „közösségiség” bilincse alól, visszanyerte autonómiáját a „közösséggel” szemben.

Alig több mint egy évtizede még a „közösségi nevelés” uralkodott mint a „szocialista” nevelés adekvát formulája, illetve szinonimája. Az államszocialista berendezkedés erodálódásával eleinte csak megkopott a közösségi nevelés fénye, majd a rendszer bukásával jószerivel „szalonképtelenné”, már-már gyanússá vált még a fogalma is. A közösség helyébe az individuum lépett mint kezdet és vég, mint a nevelés központi kategóriája.

Ki van kinek alárendelve? Az egyén szuverén a közösséggel szemben, vagy a közösség szuverén az egyénnel szemben? Mire van joga a közösségnek, amikor az egyénnel szemben fellép? És mire van joga az egyénnek, amikor megpróbál védekezni a közösség esetleges nyomása, kényszere ellen? Izgalmas, a nevelés számára húsba vágó kérdések ezek. Néhány aspektusból közelítsünk hozzájuk!

Az első aspektus morális. Ebből a nézőpontból a következő kérdésekre keresünk választ:

a) Milyen legyen a gyerek viszonya a saját érdekeihez? Mindenekfelett álló értéket tulajdonítson saját érdekeinek, azaz hagyja, hogy minden cselekedetében az vezesse, amit az adott pillanatban és az adott vonatkozásban az érdekének tart, avagy ismerjen el magasabb vagy fontosabb érdekeket saját közvetlen érdekeinél? Egyszerűbben szólva: mennyire lehet önző? Kiindulhat-e abból, hogy „én is érvényesítem az érdekeimet, te is érvényesíted a magad érdekeit, és ebből majd csak kijön valami”?

b) Mennyire kell tekint***el lennie azoknak a kisebb-nagyobb közösségeknek az érdekeire, amelyeknek természettől vagy szabad választása szerint a tagja: a családja, osztálya, illetve iskolája, lakóhelye szűkebb-tágabb közösségei és hazája érdekeire (ha ugyan egyáltalán felfogható és reálisan megragadható számára ez a dimenzió)?

Általánosabban kérdezve: mennyire kell tekintetbe vennie az egyénnek a közösségek érdekeit? De rögtön tegyük hozzá: mely közösségekét? Mielőtt ugyanis elkezdünk a közösségről absztrakt módon beszélni, bele kell kalkulálnunk a problémába, hogy sokféle közösség létezik körülöttünk, más-más eszmeiséggel, kiterjedéssel és sokféle érdekkel. Egyén és közösség viszonyáról szólva tehát nem kezelhetjük a közösséget értékmentes fogalomként.

c) De a kérdés fontos gyakorlati-morális aspektusa a viszony fordítottja is: mennyire kell a szűkebb-tágabb közösségeknek tekint***el lenniük az őket alkotó egyének sajátos érdekeire? Mennyire kell gyakorlati helyzetek sokaságán keresztül megtanítanom a közösséget arra, hogy finom érzékkel észrevegye az egyént, meglássa, érzékelje, ha szomorú, ha valami baja, gondja van? Ezek volnának az egyén és a közösség viszonyát érintő morális aspektusok.

A másik a társadalmi-politikai aspektus. Nem lehet ennek figyelembevétele nélkül valamiféle „általában vett” közösségről beszélni. Többféle közösség és többféle közösségi érdek létezik, és legitim. Ki mondja meg egy pluralista társadalomban, melyik közösség érdeke az elsődleges? Hiszen az érdekek egymásnak ellentmondhatnak, sőt ellent is mondanak. „Munkaadó” és „munkavállaló” nem gyalogol párhuzamosan a boldogság felé! Ki-ki mást és más szempontból tart fontosnak, legfontosabb érdeknek.

A pedagógust persze foglalkoztatja a kérdés: van-e a mai kornak Magyarországon a pedagógust eligazító domináns elvárása arra nézvést, milyen embert neveljen az iskola. Vannak, akik erre azt mondják: Isten óvjon attól, hogy legyen. A „mai kor” ugyanis mindig politikusokon keresztül szól hozzánk, illetve üzen az iskolának. Ezért aztán nehéz eldönteni, hogy „a kor” beszélt vagy a politikus. De mégis: milyen emberideált tűzzön maga elé az iskola? Önzőt, önérvényesítőt, életrevalót, talpraesettet vagy éppenséggel altruistát, elkötelezettet, aki mögött valamely „ügy” áll? Vagy csak ilyet ne, hiszen annyi szörnyűséget láttunk már „ügyek” nevében elkövetni! Akkor hát pragmatikust? Csupa kérdőjel!

A harmadik aspektus, amelyből megkísérelem a kérdést megközelíteni: „tudományos” aspektus. Gondolhatok én, amit akarok arról, hogy „közösségi” embert kell-e nevelni vagy individualistát, önzőt vagy önzetlent, ha az, amit akarok vagy szeretnék, nem felel meg az emberi természetnek. Nem hiábavaló tehát megvizsgálni, miféle lény is az ember, milyen jegyek vagy tulajdonságok felelnek meg a természetének, jelesül éppen az individualitás és a közösségiség vagy társadalmiság vonatkozásában. Mert legyen morális értelemben mégoly fennkölt és vonzó is egy pedagógiai céltételezés, csak abban az esetben számíthat sikeres megvalósulásra, ha nem mond ellent az emberi természetnek.

Az emberi természet és a nevelés közösségi aspektusai

A kérdés tehát, amelyre választ keresünk, így hangzik: az emberi mivolt, más szavakkal: az ember mint nembeli lény természeténél fogva társadalmiságra, illetve közösségiségre ítélt lény-e, avagy természete az individualitás, amelyhez képest szövetkezése más individuumokkal a természetén tett kényszerű erőszak? Másként kérdezve: létezésének közösségi formái belőle magából is fakadnak-e mint lényéhez tartozó hajlamok és szükségletek, avagy pusztán hozzá képest külsődleges környezeti kényszerekből, amelyek előtt alaptermészete ellenére kénytelen meghajolni? Ismét másként kérdezve, immár közelebb alaptémámhoz, az érdekhez: mi mozgatja elsődlegesen az embert: az önérdek vagy a csoportérdek?

Föl lehetne persze tenni azt a kérdést is, hogy ezek a kérdések értelmes kérdések-e, a szónak abban az értelmében, hogy fogalmilag relevánsak-e, azaz nem tételeznek-e eleve egy olyan ellentétet „individualitás” és „közösségiség” között, amely fogalmilag – e két létezési mód dialektikus egysége miatt – egymást kizáró ellentétként nem tételezhetők.

Egyelőre tekintsünk el ettől. Induljunk ki abból, hogy az ebben az ellentétpárban feltett kérdésre léteznek válaszok, méghozzá egymásnak merőben ellentmondóak.

1. Az ún. „szociobiológusok” válasza Csányi Vilmos tolmácsolásában így hangzik:


„Sok pszichológus, szociológus és az egész szociobiológia is ... minden emberi viselkedés végső motivációjának az önérdeket tekinti, és genetikai modelljeit ennek igazolására konstruálja. A szociobiológiai dogma szerint az emberi csoportfolyamatok mindegyike megmagyarázható az egyéni viselkedésre vonatkozó törvényekkel. A csoportok és más szociális organizációk nem ontológiai realitások. Ez azért is nagyon érdekes, mert az evolúcióelmélet megalapozója, Darwin (1871) az ember származásában a moralitás megjelenését tekinti legfontosabb evolúciós tényezőnek, és megjelenését a csoportszelekció hatásának tulajdonítja.”1 „...a szociobiológusok általában csak az individuális szelekció mechanizmusát veszik számításba elméleteik megfogalmazásánál, pedig ... az ember az egyetlen állatfaj, amelynél a csoportszelekció is jelentős szerepet játszott az evolúció során.”2 (Rövidesen kitérek arra, mi is értendő „csoportszelekción”.)

Érdekesen rímel erre a biológiai magyarázatra a neoklasszikus közgazdászok véleménye, amelyet Francis Fukuyama – aki egyébként alább idézett művében élesen vitába száll ezzel a véleménnyel – így foglal össze:


„A mai közgazdaságtani elmélet impozáns építménye teljes egészében az emberi viselkedés egy viszonylag egyszerű modelljén alapszik, melynek vezérelve, hogy az emberek ťa legnagyobb haszon elérésére törekvő racionális egyénekŤ. Vagyis az emberek igyekeznek a lehető legnagyobb mennyiséget megszerezni azokból a dolgokból, amelyeket hasznosnak ítélnek, ezt racionálisan teszik, s a módozatokat, eshetőségeket latolgatva egyéneknek mutatkoznak, akik először a saját igényeiket igyekeznek a legteljesebb mértékben kielégíteni, s csak aztán gondolnak a nagyobb csoportokra, amelyeknek tagjai. Röviden: a neoklasszikus közgazdaságtan alapelve az, hogy az emberek racionális, de önző egyének, akik arra törekszenek, hogy a legnagyobb anyagi jólétet biztosítsák maguknak. Sokkal több közgazdász, mint filozófus, költő, pap vagy politikus hirdeti a szűk önérdek szolgálatának előnyeit, mert úgy vélik, a társadalomnak mint egésznek leginkább az válik a javára, ha az egyének – a piac révén – szabadon igyekezhetnek elérni azt, amit önzésük kíván.”3

2. A másik, a fenti nézetekkel szöges ellentétben álló választ az etológia fogalmazza meg. Az etológusok arra a következtetésre jutnak, hogy az emberré válásban a szociális viselkedés fejlődésének van döntő szerepe.

Csányi Vilmos könyvének gondolatmenetét követve érdemes megvizsgálni a szociális tényezők szerepét az emberré válás folyamatában. Már az ember közvetlen állati elődeinél kétségtelen bizonyítékok vannak arra, hogy az intelligencia kifejlődésében, amelynek általános felfogás szerint az ember az állatvilágból való kiemelkedését köszönheti, milyen meghatározó szerepet játszottak az együttműködés, a kooperáció és a társas lét viszonyrendszerei.

Az intelligencia eredetéről szóló egyik elmélet szerint az intelligencia legfőbb forrása a szociális környezet. „A legtöbb majomfaj egyedei önálló életre képtelenek, mert nem rendelkeznek a védekezéshez megfelelő eszközökkel. Valódi környezetük tehát a csoport.”4 A csoportban való létezés azért megkülönböztetett „felhajtóerő”, mert kényszerűen kitermeli a csoporttagok egymásra figyelését, egymás szándékai, elgondolható jövőbeni cselekedetei „kitalálásának” képességeit.


„Pontos megfigyelések számolnak be arról, hogy a majmok rangsorvitáikban nemcsak a közvetlenül alattuk és felettük elhelyezkedő egyedekre figyelnek, hanem számon tartják a rangsor csaknem teljes tartományát, s az abban bekövetkező változások számukra kedvező vagy kedvezőtlen következményeit, és képesek szociális, kognitív modelljükben azonnal végrehajtani a megfelelő változásokat.”5

Már a majmok csoportjaiban is erős a kohézió, mert a fennmaradásért való harcban nagyfokú az egymásrautaltság. A csoportkohézió viszont megköveteli a csoporton belüli agresszió megfékezését. Kialakulnak azok a viselkedésminták, amelyek a békítést szolgálják. Ahhoz, hogy az egyedek kiismerjék magukat a csoporton belüli szociális viszonyok hálójában, szükségessé válik, hogy „emlékezzenek” egymáshoz kialakult eltérő viszonyaikra, a csoporton belüli szociális rangsorra. Kialakul a hosszú távú memória, amely lehetővé teszi, hogy szociális tradíciók jöjjenek létre. A csoporton belüli érintkezési minták száma megnő. Az érintkezés fajtái finomodnak:


„...megjelenik a szociális manipuláció, a tudatos megtévesztés képessége, amelynek során az állatok nemcsak a múlt eseményeit veszik figyelembe, hanem azt is, hogy pillanatnyi viselkedésük milyen jövőbeli akciókat hívhat elő a szociális térben. ...megjelenik a szociális egyezkedés, a csoport egyes tagjainak jutalommal történő megnyerése vagy éppen büntetéssel történő megfélemlítése egy távolabbi jövőben tervezett akcióhoz. Megjelenik a ťpolitikaŤ mint a legmagasabb fokú szociális viselkedési stratégia.”6

Ez a sokféle, bonyolult alkalmazkodási kényszer és szociális stratégia kitermelte a neki megfelelő, illetve az előfeltételéül szolgáló gondolkodási képességeket, fejlettebbé t***e az agyat. A szociális és a biológiai tényezők kölcsönhatásban fejlődtek.

Az evolúciós folyamat a speciális intelligenciafajták kialakulási folyamataként is leírható. A tárgyi világban való eligazodás szükséglete termelte ki az ún. fizikai intelligenciát, amely a térrel, idővel, tárgyakkal, a kauzalitással és az elemi logikai-matematikai műveletekkel kapcsolatban fejlődött ki.7

Ennél jóval fejlettebb, mert komplexebb intelligenciafajta a „szociális intelligencia”. Ez nyilvánvalóan fajspecifikus, különleges adottság, amelyben már az ember közvetlen állati elődei is lényegesen felülmúlják egyéb szociális gerinces fajok adottságait. Ennek tágabb körébe sorolható a nyelv kialakulása, ami elsöprő fölényt biztosított „a 20-40 fős csoportban élő, közösen vadászó és más tevékenységekben is együttműködő lényeknek”.8 Feltehető, hogy a nyelv megjelenése következtében változott meg a szelekció mechanizmusa is: kialakult a csoportszelekció. A nyelv egyszerre volt izolációs tényező – elkülönít***e egymástól a különböző nyelvet, nyelvjárást beszélőket –, de épp ezért kohéziós tényező is volt: még jobban egymásra utalta az egy nyelven beszélőket. Míg végül „a kommunikációs izoláció kialakította a csoportidentitást, mint egyfajta új szociális tényezőt. Azok a csoportok jutottak a legjobb területekhez, amelyeknek tagjaiban az összetartás a legnagyobb volt.”9

Ez hát az ún. csoportszelekció, azaz a csoportok közötti szelekció. Mivel azonban a csoport egyedekből áll, a csoportszelekció közvetve egyedek közötti szelekció is. Annak a csoportnak az egyedei maradnak életben, amelyik a legjobban tökéletesít***e a csoporton belüli viszonyok szabályozását: a munkamegosztást, az utódok gondozását, a védekezést és a támadást, amelyik tehát a legmagasabb szintre tudta emelni a csoportot mint létező entitást. Nemcsak arról van tehát szó, hogy a csoporton belüli létezés (ha úgy tetszik: a csoportlét) kialakította az egyedek azon tulajdonságait, amelyek őket képességeikben minden létező állatnál fejlettebbé tették, hanem arról is, hogy az egyedek puszta létét csoportlétük fejlettségétől t***e függővé.

Ennek a fejlettségnek morális velejárói is lettek. Így ír erről Csányi:


„Az emberi csoportra jellemző még egy teljesen új tulajdonság: az ember hűséges a csoportjához. A csoportban élő állatoknak a csoporttal való kapcsolatait egyértelműen az egyes egyedekhez fűződő kapcsolatuk határozza meg. Az állati elme, eddigi ismereteink szerint, képtelen a csoportot úgy elképzelni, mint valamilyen, a konkrét tagjaitól független entitást. Nos, az emberi elme absztrakciós képessége éppen ezt teszi lehetővé. Az emberi csoportok mint önálló, absztrakt létezők jelennek meg az ember számára, mint tőle látszólag független szociális konstrukciók. Az emberi motivációs rendszerek új tulajdonsága az a feltétlen lojalitás, hűség, amely a csoporthoz történt tökéletes szocializáció esetén a csoport tagjaiban kialakul. Előfordul, hogy az ember életét áldozza csoportjáért, saját hátrányára nyújt jelentős segítséget csoportja tagjainak, ha ez szükséges; csupa olyan tulajdonság, amely ismeretlen az állatvilágban. Az állatoknál a szülők segíthetik utódaikat, a hímek készek megvédeni nőstényeiket, de mindez jól kiszámítható genetikai érdekek szolgálatában áll, és meglehetősen korlátozott. Az embernél a genetikai érdek mellett megjelenik az absztrakt csoportidentitás iránti feltétlen hűség is, és viselkedésbiológiánk meghatározó jegye lesz.”10 „Fajunk különleges, az állatok között nem ismert sajátsága a fajtársak és a csoport esetenkénti önzetlen segítése. Az ember az egyetlen olyan állat, amely csoportjáért életét is hajlandó feláldozni (Kiemelés tőlem. L.F.), tekintet nélkül a szaporodási sikerben megnyilvánuló veszteségeire.”11

A pedagógia számára azonban különösen fontos tekintetbe venni, hogy a csoport iránti „hűség” egyúttal a konformitásra való készséget is jelenti. Mint az egyik kutató mondja: ez a forrása az „indoktrinálhatóságnak”.


„... az egy közösséghez tartozó emberek nagyon könnyen elfogadják, elhiszik olyan leegyszerűsített elvek, magyarázatok, kijelentések rendszerét, amely a csoport életét, tevékenységének lényegét, értelmét, a csoport globális eszméit foglalja össze. Értékpolarizációs készség és vakhit néven is emlegetik ezt a tulajdonságot. A fentiek mellett abban is megnyilvánul, hogy elfogadnak egyfajta értékpolarizációt, amely szerint minden, amit a csoport vagy annak tagjai tesznek, helyes, igazságos, míg a külső egyének vagy csoportok megítélése egyértelműen negatív. A leegyszerűsítések elfogadása nem függ a csoporttagok egyéni intelligenciájától. A közösséghez tartozás érzése, elkötelezettsége hozza létre az ehhez szükséges tudatállapotot, és ez külső érvekkel nem, vagy csak nagyon nehezen változtatható meg. Az indoktrinálhatóság nagymértékben megkönnyíti a konformitást, és lehetővé teszi a csoport kulturális normáinak gyors kialakulását és megszilárdulását. Egyben azt is biztosítja, hogy ezek ne nagyon változzanak valamiféle belső kritikai analízis hatására.12

..a humánetológia nem azt állítja – írja Csányi –, hogy az evolúció során valamiféle ideális csoportszerkezet vagy társadalmi formáció kialakulása érdekében jelentek meg új genetikai mechanizmusok. Az ember olyan képességekhez jutott, ami lehetővé teszi, hogy egyszerű csoportalkotó ideákat elfogadjon és alkalmazzon. Az, hogy ezek az ideák konkréten milyen csoportszerkezetet hoznak létre, nincs meghatározva. Lehetnek ezek akár káros, maladaptív eszmék is, amelyek a csoportot tönkreteszik, hiszen az elfogadásuk utáni csoportszelekció úgyis azonnal kiselejtezi azokat, amelyek az ember életét több generáció távlatában nem teszik replikálhatóvá. Az ember tulajdonságai úgy alakultak, hogy bármiféle kulturális eszmét képes legyen elfogadni.”13

Ami az „azonnali” kiselejtezést illeti, a történelem arra int, hogy ami az evolúció szempontjából „azonnal”, az az emberi történelemben jóvátehetetlenül hosszú időszak is lehet, amely épp elégséges ahhoz, hogy „ordas eszmék” jegyében emberek millióit lehessen kiirtani. Épp ezért a pedagógusok sohasem felejthetik el, hogy mindenekelőtt felelős és autonóm személyiségeket kell nevelniük, akiket az élet mindig választások elé állít, és akiket az ember kialakulásának történelmi folyamata nem kímél meg attól, hogy személyes életükben eldöntsék, ember mivoltukat milyen eszmék és milyen morál jegyében nyilvánítják ki.

Az etológia tanulsága nem ment fel bennünket, pedagógusokat azon felelősség alól, hogy megtanítsuk felismerni a különféle csoportalkotó eszmék belső logikáját és várható külső hatásait. Míg egyfelől az etológia felbecsülhetetlen értékű üzenete a pedagógia számára az, hogy nem az ember természete ellen való morális utópia önzetlenségre nevelni és alkalmasint arra is képessé tenni az individuumot, hogy individualitásának nyilvánítása épp a közösség iránti odaadásában fejeződjék ki, másfelől ugyanilyen felbecsülhetetlenül „riasztó” üzenete az is, hogy semmilyen genetikai szűrő nincs beépítve az ember társadalmiságába vagy ha úgy tetszik: „közösségiségébe” , amely eleve megóvná attól, hogy humán képességei antihumánus formában nyilvánuljanak meg. Az etológia azt mondja nekünk: nem igaz, hogy az ember természeténél, genetikailag kódolt alkatánál fogva „farkasa” a másik embernek. Épp ellenkezőleg: az ember természeténél fogva társulásra és kooperációra ítélt lény.

Mit szól mindehhez a közgazdaságtan? Fukuyama ezt mondja erről:


„...annak a neoklasszikus tételnek, miszerint az emberek a legnagyobb haszon elérésére törekvő racionális egyének, minden szavához jelentős fenntartásokat vagy kivételeket lehet fűzni. ... az emberek cselekedeteit sok esetben nem a hasznosság motiválja. Az ember berohan az égő házba, hogy megmentsen másokat, csatában meghal, vagy éppenséggel lemond jövedelmező állásáról, hogy valahol a hegyekben a természettel összhangban élhessen. Az embereket nem csak a pénztárcájuk érdekli: véleményt is formálnak bizonyos dolgokról, helyeslik vagy helytelenítik őket, s eszerint hoznak fontos döntéseket. Korántsem lenne ennyi háború, ha csak gazdasági erőforrások megszerzéséért szállnának hadba, de sajnos az indítékoknak – az elismerésnek, a vallásnak, az igazságosságnak, a presztízsnek, a becsületnek – általában semmi közük a haszonhoz.”14

Fukuyama figyelemre méltó érveket sorakoztat annak bizonyítására, hogy a kultúra – amit ő az örökölt etikai szokások összességeként definiál15 – erősebb hatást gyakorol az emberek választásaira, mint a legnagyobb haszonra törekvés.


„Egy kínai – írja – nem azért eszik evőpálcikákkal, mert ezeket összehasonlította a nyugati késekkel és villákkal, s megállapította, hogy alkalmasabbak a kínai ételek elfogyasztására, hanem mert minden kínai pálcikákkal eszik. Aligha áll racionális döntés a hinduk szenttehén-kultusza mögött, amely egy semmiféle hasznot nem hozó szarvasmarha-állományt oltalmaz, méghozzá akkorát, mint India lakosságának a fele.”16

Témánk szempontjából különösen érdekes, ahogyan Fukuyama az embernek a munka társas formáihoz való viszonyáról beszél. Ezt írja:


„Bár az emberek valóban azért dolgoznak szervezetten, hogy kielégítsék egyéni szükségleteiket, a munkahely egyúttal kiemeli magánéletükből s egy nagyobb társadalmi egységbe helyezi őket, vagyis az ember nem csupán a fizetéséért dolgozik; a közösségben végzett munka magának az életnek is egyik legfőbb célja. Mert bár az emberek tagadhatatlanul önzők, az emberi személyiséghez egy bizonyos vágy is hozzátartozik: mindannyian szeretnénk nagyobb közösségek tagjai lenni.. ... Az elégedettség, amely abból származik, hogy munkahelyünkön kapcsolatban vagyunk másokkal, egy ugyancsak lényegbevágó emberi vágyra, az elismerés vágyára vezethető vissza. ... mindenki arra törekszik, hogy embertársai elismerjék (azaz valódi értékei szerint becsüljék) a méltóságát. Sőt, ez az ösztön (Kiemelés tőlem. L.F.) olyan mélyen gyökeredzik és olyan alapvető fontosságú, hogy az egész történelmi folyamat fő hajtóerejének kell tekintenünk.”17

Mindez csak pszichikai vetülete annak a gazdaságtani közhelynek, hogy az emberi munka sui generis társas tevékenység. James Colemann amerikai szociológus nevezte el „társadalmi tőkének” az emberek azon képességét, hogy


„csoportokban és szervezetekben együtt tudnak dolgozni embertársaikkal közös célok elérése érdekében... A társulás képessége pedig attól függ, hogy a közösségek értékei és normái mennyire azonosak, s hogy az emberek mennyire képesek az egyéni érdekeiket a nagyobb csoportok érdekeinek alárendelni.”18

Íme, ugyanoda érkeztünk a közgazdasági logika mentén, ahová az antropológiai következtetések vezettek bennünket. Az ember közösségi képességeinek lehető legmagasabb szintű kifejlesztése nemcsak azért a leghumánusabb pedagógiai célkitűzés, mert az embernek saját természetéhez való „visszavezetését”, illetve saját természetének megvalósulását segíti elő, hanem azért is, mert a modern gazdaság nem lehet meg az emberek érdekazonosságán alapuló társulásai és kooperációi nélkül. Fukuyama kimutatja, hogy a bizalom elve alapján működő közösségek révén a termelés olcsóbbá válik, mert a bizalom helyettesítheti az aprólékos részletekig kiépített és ezért nagyon költséges ellenőrzési mechanizmusokat. „...bár a szerződés és az önérdek fontos forrása a társulásnak, a leghatékonyabb szervezetek a közös etikai értékrendű közösségeken alapulnak.”19

Történetünk arról már nem szól, hogy a gazdaság kapitalista berendezkedése milyen mértékig engedi meg, illetve teszi lehetővé az érdekazonosságon alapuló termelői közösségek létrejöttét. Ahol alapvetően ellentétes érdekek munkálnak, ott nyilvánvaló, hogy az érdekközösség határai viszonylagosak. De ha a határok nem az ember természetében vannak, nincs ok feltételezni, hogy az emberek nem teremtik meg majd egyszer azt a társadalmi berendezkedést, amelyben az ember társadalmi természete – közösségisége – akadálytalanul és minden ember javára érvényesülhet.

https://youtu.be/co7X-oPq6Z0

A Filmekbeli Terror És A Valódi Terrorra Való Reakciónk

https://www.scribd.com/doc/155747538/A-Reagan-tajekoztato

A Reagan tájékoztató Ronald Reagen ET tájékoztató

Elgondolkodtato...

​“Hagyjátok abba a háborúitokat, semmisítsétek meg a pénzeitek, a vallásaitok” A földönkívüliek szerint a bolygó felszabadításának korszaka kell hogy beköszöntsön, különben elpusztítanak minket.

A minap bementem a "Mekihez" hasonló gyorsétterembe. Oda léptem a pulthoz, kiválasztottam a nekem meg felelő menüt, és le ültem a pulthoz leg közelebbi asztalhoz. Amint el készült hozták is, egy műanyag tálcán. Magam előtt az asztalon a be csomagolt hamburgerre néztem, es most gondolkoztam el....

Minek van az papíba be csomagolva? Itt eszem meg, nem elvitelre, vagy "drive" ba kértem ki...
Sült krumpli szintén papír tasakba bele szórva, ami ahogy le teszik a műanyag tálcára szóródik ki...
Az üditő papir pohárba, ami nem egyszerű papírból van, külömben átt engedné a folyadékot, ugyan úgy, ahogy a hozzá járó papír szívó szál is puhává válik egy idő után.. És a leg lényegesebb a műanyag tető a poháron, amibe bele lehet szúrni a szívószálat..
Minek az? Én értem hogy "dizájnos" meg "amerikais", de tök felesleges.
Gondolj bele....
4 méterre ültem a pulttól, ami mögött készült a burger. Ott be csomagolták, a krumplit bele szórták a tasakba, és a pultos ki mérte az italom a pohárba.
2 percet nem volt a hamburger a papir csomagolásba, mert amint el készült ki hozták, én szét szedted, es úgy ahogy volt, össze gyűrtem.
-ELSŐ SZEMÉT
Az üditőt úgy fogyasztottam, hogy a tetejét egyből le vettem.
-MÁSODIK SZEMÉT
Nem kell nekem szívó szál, asztalnál ülök, és meg tanítottak pohárból inni... :) Ha fel borul a pohár, az a tetővel is ki folyik, mivel az be van vágva a szívószál helyén, hogy pont a közepén legyen.
Ha a szívószálat automatikusan hozzá adnák, mint a műanyag tetőt, akkor az lenne a harmadik szemét, de mivel nem vettem el, így csak a tető landol a kukában, ami 2 percig sem volt a poháron.
Közbe ki csipegetve a sült krumplit a papír tasak lett a
-HARMADIK SZEMÉT
A műanyag tálcán volt még egy papír, olyan alátét féleség, aminn a vendéglő logója van. Védi a tálcát hogy ne legyen zsíros a becsomagolt ételtől, és a becsomagol ételt védi, nehogy hozzá érjen a tálcához. Plussz rajta a logójuk, igy nem felejted el hová mentél be enni :) Szerintem... Szóval ez a papir lett a
-NEGYEDIK SZEMÉT
Ha még esetleg kértem volna desszertet, akkor az szintén müanyag átlátszós tálkában van, kis müanyag kanálkával... :)
El hiszem hogy így gyorsabb, meg eszik, supsz a kukába. Csak a tálcát kell el mosni. Mennyi vizet, tányért, poharat, és munka erőt spórolunk meg, de ezt a "ránk kényszerített kényelmet" egy rakás szeméttel fizessük meg.
Bele gondolva mennyi ember fordul ott meg, mennyi papír és egyebek kerül forgalomba úgy tényelgesen 3-4 percre, és aztán dobják a komunális hulladékba. Papír, műanyag, étel maradék, minden megy egy kukába, majd a szemét dombra. Meg fojt minket a sok szemét. Mi még valahogy, de az unokáink ezt hogy fogják túl élni? Vagy meg tanulnak a műanyag tengerében nem bele fulladni!?!
Úton hazafelé fel vettem a megrendelt csomagom, egy karton dobozt, benne a törhetetlen műanyagba zárt bio kincseket, amiket körül ölel védelmezve a levegővel felfújt újjabb műanyag szemét. Bele gondolva, röpke 20 perc alatt csináltam olyan szemetet, ami jó pár 100 évig itt lessz köztünk. :(